Községünk szülöttei

Bessenyei György (1742-1811)

Bessenyei György (1742-1811)

A magyar felvilágosodás kezdetét 1772-től, Bessenyei György Ágis tragédiája című verses drámájának megjelenésétől számítjuk. Bessenyei a magyar felvilágosodás főalakja. De nem eléggé él a nemzeti köztudatban. Úgy hat évtizeddel ezelőtt a kitűnő pedagógus-irodalomtörténész, Vajthó László, tanítványai segítségével ugyan kiadott jó néhány porladó Bessenyei-művet, ő maga cikkekben, tanulmányokban igyekezett népszerűsíteni a nagy kezdeményező alakját, múlhatatlan érdeme, hogy a tudományban Bessenyei méltó helyére is került, de közismertsége meg sem közelíti nem egy olyan tiszteletre méltó utódjáét, akinek életműve valójában kevésbé jelentékeny és kisebb történelmi-szellemi hatású, mint az övé.

Szabolcs megyében született, Bercel községben, mint egy hajdan nagy vagyonú, de az évszázadok folyamán szerény vidéki nemesekké parlagiasodott család gyermeke. Születési dátuma körül régóta vitatkozik az irodalomtörténet. Ha elfogadjuk, hogy 1742-ben született, akkor tizenkilenc éves fővel lett testőr, és harmincéves korában lép fel irodalmi vezérként.

Otthon vajmi keveset tanulhatott. Ráragadt némi kis latintudás, elemi iskolás ismeretek; a protestáns hittan se hathatott rá nagyon, világéletében kineveti a vallásokat és vallásos embereket, majd hogy elnyerje az udvari könyvtárosi állást, könnyű szívvel áttér a katolikus vallásra, és egy jó humorú írásában kifigurázza az egész áttérési ceremóniát.

Otthon nem szellemi képességeivel tűnik ki, hanem azzal, hogy rendkívül jó kiállású, igen magas termetű, szép fiatalember, aki szinte emberfeletti testi erővel megáldott. A patkót egy kézzel hajlítja össze, és magasba tud emelni egy lovat. Nyilván ezért esik rá a választás, amikor a megyék két-két nemesi ifjat küldenek Bécsbe, a királynő nemesi testőrségébe. Ez a nemesi testőrség arra szolgált, hogy Bécs elkápráztassa az isten háta mögül oda került magyar nemeseket. Bessenyei is káprázó szemekkel és káprázó lélekkel veszi tudomásul az udvari pompát, a kultúrát.

Olvas, tanul, és csakhamar írni akar, méghozzá magyarul, de éppen anyanyelvén alig képes kifejezni magát. A magyar nyelv a sivár emberöltők alatt megkopott. A XVI-XVII. század gazdag, vérbő magyar nyelve elfelejtődött, hiszen nem volt irodalom, amely fenntartsa, az új fogalmakra szavak sincsenek. Az írni akaró Bessenyei könnyebben fejezi ki magát németül és franciául, mint az anyanyelvén. Első humoros-filozófiai regényét németül írja, Der Amerikaner a címe, az előítéleteket, köztük a vallási előítéleteket gúnyolja benne. Jó néhány évvel később majd a fiatal Kazinczy stílusgyakorlatként fordítja magyarra Az amerikai Podoc és Kazimir keresztyén vallásra való megtérése címen.

Bessenyei ezzel megindult az írói úton, de nem német író akar lenni. Most már erőnek erejével formálja maga számára a magyar nyelvet. Ez nem könnyű, mert a rendkívül művelt író éppen a magyar kulturális örökséget nem ismeri. Úgy teremt új magyar irodalmat, hogy fogalma sincs se Balassiról, se Zrínyiről. Most már magyarul ír, de példaképei a francia felvilágosodottak, elsősorban Voltaire és mellette az emelkedett szellemű XVII. századbeli klasszikusok, Corneille és Racine. Hiszen maga Voltaire is az ő modorukban írja felvilágosodott szellemű drámáit. Tehát francia formájú magyar drámát kell írni.

Bessenyei drámát ír magyarul egy olyan korban, amikor nem volt magyar színház, amely előadhatta volna. De a programhoz tartozik, hogy legyen magyar színház... és ha lesz, akkor műsordarabok kellenek hozzá. Tehát előre kell drámát írni. És nem is akármiről. Jól érzi, sőt tudja, hogy ez a szellemi törekvés elválaszthatatlan a társadalmi törekvéstől. Az elmaradást nem lehet csupán betűkkel behozni - a gazdálkodást és a társadalom szerkezetét kell megmásítani. Ez pedig életveszélyes.

A dráma hőse tehát egy társadalomreformáló, aki belebukik a helyes cél érdekében vívott harcba. A színhely, a kor és a cselekmény, akárcsak példaképeinél: az antik világ. Az Ágis tragédiája az ókori Spártában játszódik, de a jelenre utal.

Meg is értették. Noha az Ágis rossz dráma, színházi gyakorlat nélkül írt dráma. Nemes célzatú, jól elgondolt jellemekkel, de döcögő verseléssel, dadogó nyelvvel és sehogyan se mozgó cselekménnyel. Sokkal fontosabb, hogy van, mint az, hogy milyen. Bessenyei többi drámája sem sokkal jobb. Legföljebb A filozófus című vígjátékában vannak olyan mozzanatok és nyelvi megoldások, amelyek a művet alapos meghúzás után színpadképessé teszik. Hőse, Parmenio, a nagyon művelt kétbalkezes ifjú, Bessenyei önparódiája, és egyik alakja, Pontyi, a magyar parlagi nemes első - és jól kifigurázott - színpadi ábrázolása. A közelmúltban a Színművészeti Főiskola hallgatói okosan rövidítve, sikeres vizsgaelőadást csináltak ebből A filozófusból.

De a dráma csak kiindulás és mindvégig reménytelen próbálkozás Bessenyeinél. Költőnek is inkább úttörő, mintsem művész. Lelke, alkata szerint humorista lett volna belőle, ha a feladat nem kényszeríti, hogy minden legyen: elbeszélő, lírikus, elmélkedő, publicista, ismeretterjesztő, kultúrpolitikus. De akármit csinál, előbukkan fanyar humora: óriási és jórészben elavult életművéből számos szemelvényt lehetne összegyűjteni, amely fenntarthatná az élő humoristát.

Csakhamar körülveszik, akik megértették hívó szavát. Közös antológiájuk Bessenyei György Társasága címen jelenik meg. Otthagyja a testőrséget, ahol hadnagyságig vitte, és a bécsi felvilágosodás főalakja, Sonnenfels mellé kerül az udvari könyvtárba. Ez időre esik nagy szerelme a francia balett-táncosnő, Delfén iránt, akit Eszterházán ismert meg Haydn körében. Delfén azonban fiatalon tüdőgyulladásban meghal. Emléke újra meg újra visszatér Bessenyei írásaiban. Az udvarhölgyek váltakozó szerelme, úgy látszik, nem adott olyan élményt, amelyet egy életen át vállalt volna. Sohase nősült meg.

A kilencvenes évektől kezdve pedig gyanús lesz a felvilágosodás. A francia forradalom bizonyította, hogy hová vezet az ész és az új szellem. Bessenyei most már hiába ír, a cenzúra nem engedi kinyomtatni. Mérgesen odavágja könyvtárosi állását, és hazajön Magyarországra. Örökölt kis birtokára költözik a Bihar megyei Pusztakovácsiba (ma Bakonszeg). Ott éli le író-olvasó magányában élete végső két évtizedét. Vitacikkeket és ismeretterjesztő műveket ír... senkinek. Néha megpróbálja, és cenzorhoz küldi egyik-másik kéziratát. Az eredmény mindig ugyanaz - kinyomtatni tilos. Ilyenkor a visszakapott mű szélére vagy végére gúnyos kis szövegeket ír a cenzúrahivatalban ülő papokról.

Elmélkedő könyvei közül életében csak egy jelent meg, a sok mindenről csevegő A holmi, amelynek tűnődései, vallomásai, vitatételei talán leghívebben mutatják írójuk emberi-írói alkatát. Ez a csevegés neki való műfaj volt, itt alkotta a legmaradandóbb irodalmi oldalakat. Későbbi elmélkedő művei - mint A törvénynek útja, a Tudós Társaság, különböző történelmi csevegései a magyar múltról, a római történelemről, keserű végső vallomása, A bihari remete - mind már csak halála után jelentek meg, nem egy jó 120-130 évvel a halála után. Legtöbbjüket csak Vajthó és tanítványai adták ki, 1930-tól kezdve. És ugyancsak 1930-ban került sor Bessenyei főművének, a Pusztakovácsiban született Tarimenes utazásának kiadására. Ez regény, igazi felvilágosodott államregény. Egy elképzelt országnak, Totposznak politikai kalandjai, s legjobbjainak törekvése az ésszerű állam és társadalom berendezésére. Egyszerre politikai vitairat és sok vidámsággal teljes, humoros történetsorozat. Ez sem lett közolvasmány. Végre egyszer népszerű szemelvényes kiadást kellene csinálni belőle, kihagyva a szakembert érdeklő, irodalomnak már avult szöveget, és megtartani a mesét és a humort. Egyszer talán erre is sor kerül.

De ha nem is olvassuk Bessenyeit, ne feledkezzünk meg oly vonzó alakjáról, lankadatlan törekvéséről az ésszerű jövő felé. Martinovicsékhoz ugyan már nem volt köze, de valójában a Martinovics-mozgalom is vele kezdődik, mint ahogy a vele kezdődő felvilágosodással indul meg minden, ami kétszáz év óta előre, mifelénk mutat.

(Forrás: Hegedűs Gyula: A magyar irodalom arcképcsarnoka)

Bessenyi György összes versei letölthetők innen!

 

Bíró Sándor

Bíró Sándor

Van egy személy, akinek az élete teljes egészében összefügg a sporttal. Bár nem községünk szülötte, és amikor arról kérdezem, hogy az itt töltött 32 év után bercelinek tartja-e magát válasza nem egyértelmű igen, mégis Tiszabercel sportjáért annyit tett, hogy úgy gondolom, érdemes megállni emellett az ember mellett. Különlegesen aktualitását adja ennek, hogy felnőtt labdarúgó csapat teljesítménye az ő irányításával egy olyan eredmény küszöbén áll, amelyről eddig csak egyszer beszélhetett a település, érdekes módon akkor is az ő irányításával. Ki ne ismerné Bíró Sándort, az általános iskola testnevelő tanárát, akinek keze alatt nemzedékek nőttek fel úgy, hogy sokan közülük ennek a kis rétközi településnek hírnevet szereztek. És ahogyan az előző sorokból kitűnt, magát ma is inkább paszabinak, mint bercelinek valló tanár úr úgy beszél az itt eltöltött időkről, hogy élete itt nem csak a sporttal, hanem a tiszaberceli sporttal nőtt össze.

1942-ben született Paszabon. Itt végezte általános iskolai tanulmányait is és ezt követően a Vasvári P. Gimnáziumban, majd a Tanárképző Főiskolán folytatott tanulmányokat. Az itt megszerzett testnevelés-földrajz szakos diplomával 1971-ben helyezkedett el Tiszabercelen, és azóta is itt tanít. 1966-ban nősült meg, de a községhez nem ettől az időponttól kapcsolódik, mivel 1965-ben mutatkozott be először a tiszaberceli futballcsapatban. Házasságából egy fiú gyermeke született, aki szintén pedagógus, jelenleg a Tanárképző Főiskolán dolgozik. A tanár úr nevéhez nemcsak futballsikerek fűződnek, hanem atlétikai és kézilabda is, és tudom, sokaknak felejthetetlen Tiszatúrák. Életének jelentősebb állomásain el-elidőzve beszélgettem vele.

Küszöbön áll egy nagy siker a labdarúgó csapattal. Persze nem csak ez a siker kapcsolódik az Ön nevéhez. Mikor kezdte edzői pályafutását?

- Játékos edzőként mutatkoztam be először Tiszabercelen, ahol 34 éves koromig futballoztam. A 19 év aktív pályafutásom során Paszabról Tiszabercelre, onnan a Nyíregyházi Munkáshoz, majd később a Kazincbarcikai NB/III-as futballcsapathoz vezetett labdarúgói pályafutásom. Megyei ifjúsági válogatott kapus voltam, de egy 1962-es könyöksérülést követően már mezőnyjátékosként folytattam.

- Mondjon néhány szót edzői pályafutásáról!

- A Testnevelésési Főiskolán szereztem középfokú labdarúgói és atlétikai edzői képesítést. Magasabb osztályban Gávavencsellő csapatát irányítottam. Tiszabercelen hosszú éveket töltöttem a kispadon, melynek köszönhetően egy ízben a Megyei II. osztályú bajnokságban szerepelhettünk. Emlékezetesebb edzői eredményem az atlétikával fűződik össze, amikor Országos Úttörő Olimpián Szegeden 2. helyezett lett tanítványom.

- Az általános iskolával is remek eredménylistát tudhattunk az Ön munkája mögött.

- Igen, többször eljutottunk a megyei döntőkbe atlétikából és a leány kézlabdával is szép eredményeket értünk el. Sajnos mivel kis iskola vagyunk, ezért a csapat sportokban nem büszkélkedhetünk nagy eredményekkel, ugyanakkor mindig volt egy-egy olyan tanítvány, aki képes volt eredményeivel fölhívni magára a figyelmet.

- Minek köszönhetők mégis a labdarúgásban született kimagasló eredményei?

-  Alapvetően ezt az határozta meg, hogy Tiszabercelen a labdarúgásnak van és volt igazi hagyománya. Ennek köszönhető, hogy több olyan élsportoló is kikerült kezeim alól, akik mai napig hírnevet szereznek a településnek.

- Tudom hogy kellemetlen amikor nevekről esik szó, mégis ha egy kettőt megemlítene a tanár úr, akikre igazán büszke.

- Valóban nehéz helyzetben vagyok, de ha mindenáron ragaszkodunk ehhez, akkor említhetném az akkoriban a Megyei II. osztályba felkerült labdarúgó csapatot, vagy Kozma Istvánt, aki a Nyíregyházi Vasutasban éveken át szerepelt. Czene Csabát aki ma is az NB-III-as Kisvárda kapusa. , vagy hogy a szomszéd községben futballozó megyei I. osztályú játékosokat. Sánta Tibor, Németh Zoltán, vagy a mára már hazaigazolt Görömbei Vilmost említeném.

Úgy érzem valamennyiük életében nyomot hagytak azok az évek, amelyeket az én edzősködésem alatt töltöttek el.

- Visszatérve az iskolához, hogyan érzi a Rétközi Iskola Szövetségen belül mennyire értékelik a sportot, és ebben milyen helyet és szerepet foglal el általános iskolánk?

- Úgy vélem megfelelő megbecsülést kap a Rétközi Iskola Szövetségben a sport. Ami az eredményeinket illeti, úgy vélem, pusztán a tények alapján is elmondhatjuk, hogy eredményesen dolgoztunk mindeddig. Köszönhető ez annak a nagyszerű létesítménynek, amely itt az iskolában is annak részeként rendelkezésünkre áll, valamint annak, az iskolai és önkormányzati vezetésnek, amely lehetőségeihez mérten maximálisan támogat bennünket a lehető-legjobb teljesítmény nyújtásához.

- Ha röviden összefoglalhatná eddigi életét, mit mondana el róla?

- A sport és az életem elválaszthatatlanul összefonódott egymással, a hobbimmá és a munkámmá is vált, szerencsésnek tartom magam, hogy mindez így alakult. A gyereknevelést, egy kicsit a palántaneveléshez hasonlítanám, hiszen az iskolát átlépő gyerekek neveléséhez hozzáteszünk valamit, és lassan ha felnőtt lesz, kiderül, hogy hová és milyenné is fejlődik a kis palánta.

- Utolsó kérdésként visszakanyarodnék a labdarúgáshoz. Az évek nem tették-e unalmassá azt, hogy meccsről-meccsre készülni kell és helyt kell állni.

- Valóban az évek elteltek, de számomra minden mérkőzés hoz valami újat, minden mérkőzés új tapasztalatokkal szolgál, amely segít rájönnöm arra, hogy mi az amit másként kell csinálni. ezek a tapasztaltok mindig új erőt adnak számomra.

Bogár Ferenc

Vannak bizonyos dolgok, amelyek mindennapi életünkhöz alapvetően hozzátartoznak. Ilyenek például az evés, ivás, általános biztonságérzet, stb.

Fontosságukat igazából csak akkor érezzük, ha hiányt szenvedünk bennük. És azon pedig abszolút nem is gondolkozunk, hány ember is fáradozik azon, hogy ezek az alapvető szükségletek mindig rendelkezésünkre álljanak.

Az utóbbi időkben a Tisza egyszer-egyszer megrémisztett minket. Láthattuk különböző médiákban, mekkora pusztításra képes, és elgondolkozhattunk rajta milyen fontos is azoknak az embereknek a munkája, akik a természet eme hatalmas erejét próbálják féken tartani. Ezen emberek közzé tartozik Bogár Ferenc is.

Halász dinasztiából származik, ezért nem is volt kétséges a pályaválasztás. Édesapja, sőt nagyapja is halász volt, a Tiszai környezet erősen megfertőzte. A Kossuth gimnázium után a Vízügyi Szakközépiskolában tanult, majd 1968-tól Bercelen kezdett el tevékenykedni. A nagy, 70-es árvíznél már szűkebb hazánk területén szorgoskodott, és gyűjtött tapasztalatok árvízvédelem terén. <br>Természetesen a ranglétrát neki is végig kellett járni, amíg területi felügyelővé nevezhették ki. Nagyon sok ismeretet, tapasztalatot szerzett Medveczky Lászlótól, aki elődje és egyszersmind tanítómestere is volt. Nem szabad azonban elhamarkodottan arra gondolnunk, hogy munkája csakis az árvízvédelemre szűkül be. <br>Végeláthatatlan feladatok sora várja nap, mint nap. A Felső-szabolcsi övezet legalsó pontja csak Bogár Ferenchez tartozik. A folyót tekintve Tiszatelektől egészen Tokajig, a gátat tekintve pedig Tiszatelektől Gávavencsellőig csak az ő szava az irányadó. <br>Ínyencségképpen pedig még ezekhez jön a Lónyai csatorna Kótajig tartó szakasza, na és persze minden belvizes terület. Ezeken a területeken folyamatos felügyeletet kell tartani, napi jelentési kötelezettséggel. Segítségére van ebben 8 gátőr és 3 csatornaőr. Árvizes időszakban ezek a feladatok hatványozottan jelentkeznek. Egy I. fokú készültségnél 2 óránként kell a vízállást olvasni és folyamatosan jelenteni, II. fokú készültségnél már éjjel-nappali ügyeletet tartanak, és folyamatosan járőröznek, III. foknál pedig már 500 méterenként kell biztosítani járőr párokat. A rendkívüli készültségnek pedig azt hiszem az utóbbi időben már tanúi lehettünk, hiszen akkor már bevonják a katonaságot és a polgárvédelmet is. Szerencsére szűkebb környezetünkben erre ritkán van példa. Előnyt élvezünk a Szatmári területekkel szemben annyiban, hogy míg nekik csak 10-16 órájuk van egy-egy felkészülésre, addig nekünk bő 2 nap.

Sokkal nagyobb problémát jelen viszont a belvíz szabályozása. Iszonyú teher nehezedik ilyenkor Bogár Ferenc vállára, hiszen az ő felelőssége dönteni ilyen esetekben. Hol és mikor szivattyúzzanak, hova vezessék a felesleges vizet, az esetleges károkat hogyan enyhítsék és még megannyi kérdés, amire mind-mind választ kell találni.

A fejlesztési feladatok koordinálása már egy kicsit hálásabb feladat, hiszen itt végre nem kapkodásból és gyors döntések sokságából kell valamit létrehozni. A egyik legfontosabb fejlesztés régiónkban a Lónyai csatorna torkolati zsilipének a megépítése. Ezzel elkerülhetőek lesznek a korábbi évek csatornán észlelt magas vízállásai. Fontos feladat még a töltés stabilizáció is, illetve tervek között szerepel egy kerékpárút megépítése is a Dombrád-Szabolcs közötti árvízvédelmi töltésen. Jelentős összefogás tapasztalható ezen a téren az érintett települések (köztük Tiszabercel) polgármesterei között is, több pályázat lett már benyújtva ezzel kapcsolatban. Meglehetősen nagy idegenforgalmi értéket képviselne ha megépülne...

Egy Tiszai területi felügyelő szabadideje is szorosan össze kell hogy függjön a környezettel, a Tiszával. Egy kilométernyi hosszan béreli a folyót Bogár Ferenc, ahol hódolhat egyik kedvenc szenvedélyének, a halászatnak. Fiai, Ferenc és Imre is megfertőződtek ilyen téren, hiszen gyakran járnak az apjukkal egy-egy ilyen halvadászatra. Na persze nem csak halra, hanem erdei vadakra is vadásznak, ugyanis ez a másik kedvenc időtöltése a családnak. Emellett sok örömet hoz számara eddig egyetlen unokája Zsombor, aki maradék szabadidejét köti le a nagyapának, aki a rengeteg teendő mellet szabadidejét áldozva teljes mellszélességgel támogatta a tavalyi és a közelgő halászléfőző versenyt, melyet az egyesület bronz diplomával köszönt meg.

A csendes, mondhatni idilli Tisza parti szivattyútelep mindennapjairól hallva, csak a magam fajta laikus gondolja, hogy kissé unalmas. Itt bizony egy-egy alkalommal megpezsdül az élet...

Csikós József

Csikós József

Háborús időszakban, 1945 márciusában született Nyíregyházán. A kemecsei Körmendy-tanyán kezdett el nevelkedni. Édesapja előbb Kemecsén tanított, majd a háború befejeztével, illetve a hadifogságból történő szabadulás után Kálmánházára, később Tiszabercelre helyezték. Az általános iskolai évei zömét a kis József már községünkben végezte, majd Nyíregyházán a Kossuth Gimnáziumban érettségizett le. A pályaválasztás már nem volt egyértelmű, hiszen hajóskapitánytól mozdonyvezetőig minden szerepelt a tervek között, csak pedagógusi pálya nem. A sors mégis úgy hozta, hogy biológia földrajz szakon szerzett diplomát a tanárképző főiskolán. Az első években a helyi általános iskolában tanított. 1968-ban Kemecsére költöztek ismét, ahol majdnem négy évet tanított. Közben megnősült, s mivel felesége berceli volt, így újra kicsiny falunk lakójává vált. Ekkor a helyi szakmunkásképzőbe hívták kollégiumvezetőnek. Nagyon nehéz és kemény munka folyt akkoriban ott, hiszen a diákok havonta csak egyszer mentek haza, ráadásul zsúfolt is volt a kollégium. 1976-ban az akkori igazgató távozását követően előbb megbízott, majd kinevezett igazgatóvá választották. 1979-ben a járási hivatal felkérte, hogy vállalja el a tanácselnöki tisztség betöltését. Az ő elnöklete alatt készült el a hat tantermes általános iskola és tornaterem, megvalósult a vízmű és a vezetékes ivóvízrendszer kialakítása, valamint a belvíz megszüntetése árkosítással. Ekkor nyilvánították műemlékké a szivattyúházat és felújították a Bessenyei emlékházat. Különböző személyi konfliktusok miatt azonban néhány év után lemondott a tanácselnöki tisztségről, s mintegy önbecsülését megtartandóan önkéntes száműzetésbe vonult a buji általános iskolában igazgatói tisztséget töltött be. 1989-re nagy változások történtek Tiszabercelen, s ekkor hazajött újra helyi a szakmunkásképzőben tanítani. Visszatért a közéletbe, s a rendszerváltást követő valamennyi választási ciklusban a képviselőtestület tagjává választották.

A közelmúltban pontosan 2003 nyarán - vehette át tanár úr a Köz szolgálatáért elnevezésű kitüntetést Tiszabercel Önkormányzati Képviselőtestületétől. Hogyan fogadta ezt az elismerést?

Nem vagyok egy hiú ember, de jól esett! Nagyon régóta részt veszek a község életében, a rendszerváltást követően folyamatosan képviselőtestületi tag vagyok, a pénzügyi bizottság elnökévé választottak. Itt azért nagyon sokat dolgoztunk. Különösen a kárpótlási időszakot tekintve! Állandóan jöttek hozzám az emberek tanácsot kérni. Nehéz volt a földügyeket rendbe tenni, nagy volt a zűrzavar. Most már lecsendesedtek úgy gondolom a kedélyek, de majd meglátjuk...

Milyen fejlesztési, fejlődési lehetőséget lát Tiszabercelen?

Na, hát most törhetjük a fejünket! Az infrastuktúra már teljeskörű, ezt csak rendben kell tartani. Működtetni kell a közműveket, intézményeket. Jó lenne olyan munkahely, ahol szívesen dolgoznak az emberek. Volt itt a sertéstelep, de két három év eltelte után már alig dolgozik benne berceli ember. Az ilyen-olyan vállalkozások sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, gondokkal küszködtek. Mégsem volt annyi támogatás, mégsem volt annyi munkaerő stb. Az is az igazság, hogy a munkabér alig haladja meg a munkanélküli segély nagyságát, így az emberek sem szívesen létesítenek munkaviszonyt. A munkahelyek zömét jelenleg az intézmények adják.

Vonzóbbá kell tennünk a települést a vállalkozóknak, így valószínűleg megállítható lenne a lakosság elöregedése.

Mi a véleménye a községben működő civil szervezetek tevékenységéről?

Végül is a község élni akarását jelzi ezek működése! A képviselőtestület és a polgármester is felismerte ezek fontosságát,  segíteni, támogatni kell őket, mert jobban érzi általuk magukat a község lakossága, megismernek az országban bennünket. Még élet költözik a faluba is a rendezvények által!

Elég sűrű és eseménydús életút áll tanár úr mögött. Visszatekintve mennyire elégedett vele, változtatna e rajta?Nem, nem! Én meg vagyok az életemmel elégedve, mind magánemberként is, mind pedig a hivatali tisztségeimet tekintve. Szégyenkeznem nincs miért, a településünk lakó is úgy érzem szeretnek, tisztelnek. A családom körében jól érzem magam. Alapvetően nem tudtam volna más életet elképzelni magamnak. Ha újrakezdeném, nem hiszem hogy bármit is másképp tennék.

Köszönöm a beszélgetést és kívánok még sok, a köz szolgálatában eltöltött évet!

Csikós Józsefné

Csikós Józsefné

Kissé rendhagyó, ám annál kedvesebb írás áll most egyik legolvasottabb rovatunkban. Rendhagyó annál is inkább, mert az írás szerzője, annak egyben alanya is. Idézem múlt havi soraimat, mert a tanító-páros másik (és nem második!) kedves szereplője arra kérte rovatvezetőnket, hadd álljanak itt saját sorai. Engedtünk a kedves kérésnek, mert így kerek a világ - a szerk.)

Törzsgyökeres berceli családból származom. Ez a hely, ahol mi is felépítettük a férjemmel a házunkat, már több száz éve a családom ősi lakhelye volt. Jó érzés úgy élni, hogy gyermekkorom szeretett és kedves épületei vesznek körül. Én is itt születtem, 1949-ben Péter-Pálkor, az aratás kezdetének első napján.

A szüleim gazdálkodó emberek voltak. Ha valakire azt mondták gazdaember, ez ezt jelentette, hogy földszerető, földművelő, földtulajdonos.

Az 50-es években nehéz idők jártak, az édesapámhoz hasonló gazdákhoz és családjukra. Gyerekfejjel megtapasztalhattam szüleim sorsán, hogyan lehet embernek maradni, embertelen helyzetben is.

Engem szeretettel, de kellő szigorral neveltek fel. Megtanítottak az önfegyelemre, saját példamutatásukkal. A ma oly divatoskiakadok kiborulok, beolvasok, magatartást soha nem gyakorolták. Így nem volt alkalmam megtanulni.       Abban az időben, amikor gyerek voltam, azt mondták a régi öregek, hogy sorja van az életnek. Mit is jelent ez? Meg volt a tisztessége, a szorgalmas munkanapoknak, megvolt a tisztelete az ünnepnapoknak, és ezeket soha nem keverték össze. Volt tisztessége a barátságnak, igaz ezek nem érdekekre épültek. Meg volt a tisztessége a köszönésnek is. Ha valakiről azt mondták, hogy köszönőviszonyban sincsenek, az azt jelentette, hogy kapcsolatukban elszakították az utolsó összekötő fonalat is. Minden családban nagy tisztelete volt a KENYÉRNEK. A búzát életnek hívták. S akinek az édesapja megtermelte azt a búzát, amiből az a liszt készült, amelyből az édesanyja kenyeret sütött, az ezt a tiszteletet megtanulta. A friss kenyér illatát, nagyon szeretem, de amit valaha az édesanyám sütött, az a lelkembe is beleivódott.

Így éltem a falusi gyermek szép, tartalmas gyermekkorát, sok-sok baráttal. Abban az időben nem ismertük azt a szót, hogy unatkozok, pedig televízió még nem volt, rádió is csak kevés családban. Megtaláltuk a korunknak és az évszakoknak megfelelő szórakozást, később a művelődést. Volt a falunknak egy úgynevezett filmszínháza is, a mai egészségház helyén. Néha recsegett a hang, és homályos volt a kép, de mi jól szórakoztunk, és igen rangos helynek tartottuk. A helybeli műkedvelő színtársulat komoly darabokat is betanult, amivel a lakosságot is szórakoztassák. Nagyszerű előadásokra emlékszem a gyerekkoromból. Jó volt gyereknek lenni abban az időben.

Az általános iskola befejezése után a Nyíregyházi Zrínyi Ilona Gimnáziumba jártam és érettségiztem. Ezután tovább tanultam a Szarvasi Óvónőképző Főiskolán, ahol óvónői diplomát, majd a Jászberényi Tanítóképző Főiskolán tanítói diplomát szereztem.

Nagyon felemelő érzés volt számomra, amikor fiatal tanítóként a tiszaberceli iskolában kartársi kapcsolatba kerültem az általam nagyra tisztelt tanáraimmal. Hihetetlen jó érzés volt, sokat tanultam tőlük szakmailag, emberileg. Ezt ma is hálás szívvel köszönöm.

39 évet dolgoztam pedagógusként, a munkámban eltöltött évek minden percét büszkén vállalom, mert szeretettel, legjobb tudásom szerint a gyerekekért dolgoztam. Erről nem beszélek bővebben, mert az életemnek ez a szakasza nyitott könyv a falu előtt. Szinte minden családdal volt tanítóként kapcsolatom. Az Ő minősítésük számomra  a legfontosabb. A munkámat és a családi életemet sikerült viszonylag egyensúlyba tartani. Néha azért megbillent a család felé. A férjemmel 39 éve vagyunk házasok. Benne igazán szerető társra találtam. Mindig és mindenben számíthatok rá. 3 gyerekkel ajándékozott meg bennünket a jó Isten. Ők mindhárman értékes és felnőtt emberek. Már van két aranyos unokánk is. Ami legjobban boldoggá tesz, hogy gyermekeink a család szeretet lángjából tudtak és vittek a saját életükbe is.

A fotóhoz annyi hozzáfűzni valóm van, hogy minden kedves tanítvány akit tanítottam, láthatatlanul is ott van az én szívemben.

Czene András

Czene András

Kiről is írhatnék most a Futball VB. idején, mint egy olyan emberről, kinek a neve a leginkább összefonódik a foci világával, mi több a tiszaberceli foci történelmével. Gondolom nem vitás, hogy községünkben ez a személy Czene András, 1948-ban született Tiszabercelen, s már 14 évesen igazolt játékosként rúgta községünkben a bőrt. Nem volt ez másképp akkor sem, amikor a helyi Termelőszövetkezetben kezdett el dolgozni. 1968-ban Mezőtúrra vonult be katonának, ahol milyen véletlen szintén tagja volt az ottani válogatottnak. A katonaévek után a rakamazi NB. II. csapatba próbálták elcsábítani, ám ő a berceli kapu mellett döntött. S bár kisebb- nagyobb megszakítások voltak a pályafutása során, a 96-os évad végén 48 évesen még ő védte a kapunkat. De milyen jól is csinálta! Egyesek szerint ha formában volt, az ellenfélnek még a szemét is kivédte

Ő is szívesen gondol vissza a régi szép időkre, amikor még örömfocit játszottak, mert szívvel-lélekkel hajtott mindenki a csapat érdekében annak ellenére, hogy sokszor csak az kapott futballcsukát és mezt, aki hamarabb ment edzésre. Most viszont úgy néz ki végleg letette az I-es mezt. Úgy érzi a focival eltöltött 34 év bár jó kondícióban van most is eléggé elfárasztotta már. Egy-egy jó meccset azért most sem mulasztana el megnézni. A futball mellett azonban még egy dolog, ami szervesen összekapcsolódik Czene András életével. Ez pedig a buszvezetés. 1975-ben szerezte meg a jogosítványt, majd sokáig a termelőszövetkezet buszán láthattuk.

A szövetkezet felbomlása után neki is váltani kellett, így egy kis ideig teherautón fuvarozott. A szerencse viszont úgy hozta, hogy visszakerülhetett a személyszállításba a Trans-Tour Kft. jóvoltából és immár 5 éve járja a Tiszabercel Nyíregyháza útvonalat. Természetesen a vezetést sem akármilyen szinten műveli, hiszen több mint 1.500.000. km-t tudhat már a háta mögött balesetmentesen. Én úgy gondolom és kívánom, hogy így legyen hogy ha a futballnál már bevált koncentrálóképességét és reflexeit a buszvezetésnél még továbbra is hasznosítani fogja, akkor balesetmentesnek tudhatja majd a 2.500 km-t is. A focitól elszakadni persze ha akarna sem tudna, mivel minden idegenbeli mérkőzésre az ő navigálásával jut el a TIBISE A meccsek alatt aktívan kiveszi részté a csapat buzdításából és igen sok jó tanáccsal látja el a fiatal aktív játékosokat. Természetesen a labdarúgás szeretete a családon belül is megmaradt, hiszen nagyobbik fia Csaba, apja tehetségét örökölve folytatja a kapushagyományt. 12 éves kora óta igazolt játékos. Tiszabercelen kezdett ő is, a serdülő és ifjúsági csapatot követően édesapja 1-es számú mezét is magára ölthette, de tanulmányai elszólították Kisvárdára, ahol ma is az NB III-as csapatot erősíti.

Dr. Bistey György

Dr. Bistey György

1927 augusztus 4-én születtem Tiszabercelen, Szabolcs-Szatmár Bereg vármegyében. Szüleim, Bistey Béla hivatásos katonatiszt és Böhm Márta htb. voltak, mindketten római katolikusok. Az első elemit Budapesten végeztem 1932-1933-ban, amikor édesapámat áthelyezték a törzstiszti tanfolyam elvégzésére. A következő évben Miskolcra kerültünk, ahol az elemi iskolás évek után a miskolci Katolikus Fráter György Gimnázium diákja voltam. A hatodik osztály után Sátoraljaújhelyen a Piarista Gimnáziumban fejeztem be tanulmányaimat. 14 éves koromtól minden nyáron vakáció alatt egy hónapot dolgoztam az egri anyai nagyapám birtokán, és apai nagyapám téglagyárában Tiszabercelen. 1944 őszén apám tanácsára Vágselyén önként jelentkeztem az akkor ott tartózkodó miskolci tüzér hadosztályba.

Egy véletlen folytán Pali bátyám és Béla bátyám aki féltestvérem, és honvéd százados volt szintén Vágselyén voltak ekkor átutazóban. Ez volt az utolsó családi találkozásunk. Az ütegünket először a dán határnál, majd néhány hét után egy Hamburg melletti repülőtéren vetették tüzelőállásba. 1945 május 10-én kerültünk angol fogságba, ahol rajtunk kívül több tízezer német hadifogoly is volt. Én október elején megszöktem és mivel vágselyei találkozásunk óta semmit sem tudtam családomról és hazámról, haza akartam menni. Eljutottam Passau-ig és ott véletlenül megtudtam, hogy édesanyám egy kis bajor faluból a Vöröskereszt segítségével keresteti férjét és három fiát. Apám egy hónappal később, csontig soványodva került elő a Riedenburg-i kastély pincebörtönéből.

Mivel apám nem akart Magyarországra visszatérni amíg az oroszok ott voltak, én Landshut-ban telepedtem le, ahol kitanultam a cipészmesteri szakmát. 1950-ben áttelepültünk Amerikába, december 13-án érkeztünk New-Yorkba, 14-én Cleveland-Ohióba, és 15-én apám és én munkába álltunk. Első munkahelyem egy kisebb nikkelező cég volt, ahol csak egy hónapig dolgoztam, mert egy jobb fizető állást találtam, mint rakodó a New-York Centrál vasúti társaságnál.

1951 szeptemberében besoroztak az U.S. Marina Corps-ba. A kiképzés után a divíziót Koreába vitték, kivéve néhányunkat, akik még nem voltak amerikai állampolgárok. Leszerelésemig, 1953 szeptember 8-ig, mint szakács és cukrász dolgoztam és kiváló minősítéssel, mint szakaszvezető kerültek tartalékos állományba. Visszatérve Clevelend-be a National Acme gépgyárban kaptam munkát, először mint raktáros, majd gépkezelőként dolgoztam. Beiratkoztam egy kétéves esti tanfolyamra, amelyet mint műszaki szerszám és dombornyomó tervező sikeresen elvégeztem és ekkor mint műszaki tervező a gyár mérnöki osztályára kerültem. Mivel mint veterán tandíjmentesen tanulhattam tovább, 1956.nyarán felvettek a John Carroli jezsuita egyetem esti tagozatára, amit mérnök szakos hallgatóként kezdtem, de az első szemeszter után áttértem a pszichológiára. Az első két évfolyamot négy év alatt végeztem el és akkor engedélyt kértem, hogy úgy nappali, mint az esti szakon is tanulhassak. Mikor az engedélyt megkaptam, a munkahelyemet felmondtam és a második két évet egy év alatt Cum Laude elvégeztem. A pszichológai Mester fokozatot a Kent State University-n szereztem meg, ahol klinikai pszichológiára szakosodtam. A doktorátusi tanulmányaimat a Pittsburgh University-n kezdtem 1964-ében és a Kansas City University-n fejeztem be, mint a Philosophia Doctora 1968-ban. A klinikai cselédkönyves évemet a Pittsburgh-i Veterán Kórház zár elmeosztályán végeztem el.

1968-ben a Harmarvill-i Rehabilitációs Központban a Pszichológiai szakosztály igazgatója lettem, egyetlen Mester fokozatú asszisztenssel, 1975-ben egy szuper modern, 200 ágyas kórházba költöztünk, 1988-ban 16 doktorátussal és 7 mester fokozattal rendelkező pszichológust irányítottam, amikor is a kórházat eladták és én elfogadtam egy korai nyugdíjba vonulás lehetőségét.

1968-tól 1981-ig tanársegéd a Pennsylvaniai állami egyetem esti tagozatán, majd 1988-ig a kórház oktatási szakosztályán pszichológiát tanítottam. Privát praxisom 1968-tól hazatelepülésemig 1991-ig tartott.

Az első boldogtalan és gyermektelen házasságom 1952-től 1977-ig tartott amikor is elváltunk. A második házasságomban feleségem három gyermeket szült, de az első fiúnkat egyhetes korában elveszítettük. Mihály fiúnk 1983-ban, Márta leányunk pedig 1985-ben született.

Az 1991-es hazatelepülésünk sok kellemetlen bosszúsággal járt, mert a hnatósági ügyintézések során sok olyan emberrel volt dolgom, akik tudatlanságukat rosszindulattal párosították. Például 41 éves, három kontinensen szerzett autóvezetési gyakorlat után csak úgy tudtam egy magyar jogosítványt szerezni, hogy 16-18 éves kollégákkal végig kellett ülnöm egy tanfolyamot. Ezért diplomám honosítását meg sem próbáltam, félvén attól, hogy esetleg újra kell kezdenem az egészet talán az elemitől. Ezért az elmúlt öt és fél évben hivatalosan nem praktizálok csak segítséget nyújtok  mindenféle ellenszolgáltatás nélkül azoknak akik felkeresnek.

Dr. Kuknyó János

Dr. Kuknyó János

Az új iskolaszárny avatóünnepségén megjelent többek között a Megyei Pedagógiai Intézet immáron nyugalmazott igazgatója, a berceli születésű Dr.Kuknyó János is. Ezen apropó kapcsán beszélgettem vele.

- Milyen emlékei fűződnek Tiszabercelhez?

- A Holt-Tisza partján egy nagyon szegény sorban élő népességgel nőttem fel. Elvileg azt kellene mondani, hogy szörnyű volt, ám összességében gyönyörű volt. Mert nem úgy életük meg, mint egy tragédiát, hanem úgy mint egy gyerek, aki kint élt a természetben, együtt élt a szomszédokkal, barátokkal. Élmény köt össze azzal a közeggel. Utólag visszagondolva nem egy túlmotivált környezet volt, kevés felhajtóerővel rendelkezett, hiszen ott mindeniki arra készült, hogy azt fogja folytatni, amit az apjuk, nagyapjuk csinált. Aztán államosították az iskolákat és felvetődött, hogy nyolcadik után tovább lehet, tovább kell tanulni. Kezdtünk azzal a gondolattal barátkozni, hogy mi nem is azt fogjuk csinálni, mint apánk. Meg kel őszintén mondani, hogy ehhez nagyon gyenge alapokkal indultunk Tiszabercelről, gyakorlatilag csak ketten érettségiztünk le Zsíros Antallal. A középiskolában meg kellett tanulni a helyes beszédet, hogy lehet eredményesen tanulni. Szinte mindent szóról szóra tanultam meg, mert nem volt szókincsem, stílusom. Ezután már nem volt gondom a tanulással, sőt kialakult egy önművelési igényem is.

- Az iskolaévek befejezésével hogyan alakult a későbbi élete?

- Az iskolaévek után az ember sodródott, mint mindenki. Én egyre inkább a felsőoktatás iránt orientálódtam. Mindenáron be akartam kerülni Nyíregyházán az akkor szerveződő tanárképzőbe. Tudniillik amikor végeztem Egerben a tanítóképzőben, engem benn akartak tartani tanársegédnek, de hazahúzott a szívem. Ide, Újfehértóra kerültem. Ezután még 4 évig a szegedi egyetemre jártam. Ekkor már a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnál dolgoztam, és ahogy megalakult a Tanárképző Főiskola azonnal földrajz tanszéken kezdtem dolgozni, főállású tanárként, majd adjunktusként tanítani. 75-ben eljöttem Művelődési Osztályvezetőnek. Életem során volt egy nagyon erős kötődésem a geográfia és a főiskolai felsőoktatás iránt. Ez volt a cél, hogy odakerüljek. Mikor odakerültem, pár éven belül szűknek bizonyult ahhoz, hogy generálisabban lássam a világot. Mikor megnyílt az a lehetőség, hogy az egész megye oktatását kell majd gondoznom, kevés habozás után elvállaltam. Igaz azzal a feltétellel, hogy félállásban a főiskolán maradok.

- Életpályája során volt-e valamilyen ars poeticája, olyan cél, amit mindig szem előtt tartott?

- Nézze nekem mindig az volt a felfogásom, hogy amit az emberre rábíznak, azon próbáljon jobbítani. Az lehet mondani, hogy egy kicsit mindig a népoktatást szerettem volna javítani. Véleményem szerint a társadalomnak jobban utána kellene járni, hogy a születési helyzetek ne determinálják azt, hogy kiből mi lesz, hol tanulhat tovább. Versenyképesebb iskolákat létrehozni, amiben nem a szülőknek kell plusz órákat vásárolni, hanem az iskola adja oda a gyereknek, annak aki értelmes, akiben van ambíció.

- Mi a véleménye a kötelező tandíj bevezetéséről?

- Ez már hozzátartozik az oktatás piacosodásához. Nem lenne tragédia ha bevezetnék azt, hogy ha jó tanuló a gyerek akkor kevesebbet, vagy egyáltalán ne fizessen. Tehát nem az a lényeg, hogy van-e tandíj, hanem az hogy tudunk-e emelkedni ebben a rendszerben, milyen ambícióink vannak, ill. annyi műveltséget tudjunk megszerezni, ami polgári jólétre tudok később változtatni.

- Volt-e élete során olyan helyzet, probléma, amelynek megoldásában a tiszaberceli emlékek, az itthon tanultak voltak segítségére?

- Azt hiszem egy plusz volt, hogy az embernek egy jó állóképessége lett. Keményen dolgoztunk, 14-16 évesen már arattunk.Ez nagyon nagy állóképességet, kitartást alakított ki az én korosztályomban. Egy alkalommal apám elé álltam és bejelentettem, hogy abbahagyom az iskolát és beállok ipari tanulónak. Apám azt tanácsolta, hogy álljak be dolgozni, aztán meglátjuk mi lesz. Így kerültem a téglagyárba dolgozni. Reggel 4-5 órára mentem és délután 2-ig dolgoztunk. De akkor már ott várt apám és mentünk a mezőre gyűjteni, forgatni. Akkor elhatároztam, hogy nincs az az Isten, amelyik eltántoríthat a tanulástól. A másik amit megtanultam az az emberek tisztelete. Az öregeknek előre kellett köszönni, becsülni őket.

- Légvégül lenne e valami üzenete, tanácsa a mai fiatalok számára?

- Legfontosabb egy fiatal számára, hogy nyitott legyen a világ felé. Minden érdekelje őket, így messzire eljutnak. Legyenek céljaik, dolgozzanak, tanuljanak érte. A tudás sokmindenre felhasználható, annak hiányában teljesen reménytelen a helyzet.

- Ez a végszó azt hiszem egy igazi pedagógushoz méltó üzenet volt. Nagyon köszönöm a beszélgetést. A munkával teli nyugdíjas évekhez pedig jó egészséget kívánok!

Eperjesy Ferenc

Eperjesy Ferenc

Ilyen kis településen mint Tiszabercel egy családról, egy emberről, különösen, ha már ősei több nemzedéken keresztül a falu lakosságát gyarapították, véleményem szerint nem nagyon lehet újdonságot feltárni a többi lakos számára. Ez pedig még hatványozottabban igaz, ha egy köztiszteletben álló családról van szó. Egyszerű feladatnak látszik első ránézésre egy ilyen személlyel riportot készíteni. A gond akkor kezdődik, amikor nem csak napi szintű témák vetődnek fel, hanem az adott célszemély személyiségével mélyebben összefüggő eredmények és események. Ezek után mindig gyöngyöző homlokkal verem a számítógép szövegszerkesztőjének a billentyűit, nehogy a valóság az én kontómra csorbuljon akár pozitív, akár negatív irányban. Ezzel a rövid bevezetővel csak érzékeltetni szerettem volna milyen nehéz is egy számunkra ismert, mégis teljesen ismeretlen emberrel komolyabban elbeszélgetni. Különösen, ha a beszélgetőpartner egy olyan sokoldalú személy, mint Eperjesy Ferenc.

Közismertsége révén önkényesen felhatalmazom magam, hogy túlzottan belemélyüljek a családfájának, illetve családi állapotának részletezésébe, sokkal érdekesebb ettől úgy vélem az a szakmai életút, amelyet Feri bácsi az elmúlt 63 (!) évben maga mögött hagyott. Számomra is megdöbbentő az a számtalan szakmai elismerés, amely az elmúlt évet dicséri. Híven tükrözi ezt az a tény, hogy egy 1997 - ben megjelent mezőgazdasági szakmai lexikonban is rábukkantam a nevére. Ehhez pedig valamit azért tudni kell.

Aláírom azonban: a növényvédelem hálátlan hívatás. Rengeteg olyan befolyásoló tényező csorbíthatja a befektetett munka minőségét, amelyet előre lehetetlen lokalizálni. Ráadásul a növényvédő szerek skálájának bővülésével párhuzamosan a növénykultúrák is egyre rezisztensebbé válnak a kemikáliákra. Beszélgetésünk során megtudtam Feri bácsiról, hogy mindig nagy hangsúlyt helyezett a kísérleti és elméleti növényvédelem gyakorlatban történő áthelyezésére. Több olyan kísérleti programban vett és vesz részt, amelyet igen fényes sikerek koronáztak. Ezek között lehet említeni az 1972 es OMÉK bronzérmet a feketeribiszke dugványtermesztéséért, az 1984 es OMÉK aranyérmet a paradicsom magtermesztéséért, illetve 1994 ben az I. országos kertészeti vetélkedőn uborkamagtermesztésért kapott megyei díjat. Nem kevésbé fontos persze a Számítógépes szántóföldi vegyszeres gyomirtási programok gyakorlati alkalmazása című országos pályázaton az első, míg az Alma környezetkímélő növényvédelme című pályázaton harmadik hely. Mielőtt még a kedves olvasó megrettenne, hogy riportalanyom minden szabad idejét csak kutatással és elméleti felkészüléssel tölti, elárulom, hogy korántsem.

Az eredmények és a szakmai pályafutás mind- mind háttérbe szorul, mikor a családról kezdek kérdezősködni. Mire pedig a beszélgetésünk fonala az unokák irányába gördül, már régen feledésbe merült a molylepke és a peronoszpóra. Feri bácsi szabad idejében szívesen olvas, és előszeretettel űzi a labdarúgást. Bár ez utóbbi egyre inkább már csak elméleti szinten. Marad a kisebb erőfeszítést igénylő sakk, amelynek fénypontja a Ferenc napkor tartandó Hegedűs József kontra Eperjesy Ferenc egész éjszakás sakkjátszma. Az eredményeket pedig a folyékony hallucinogén szerek szervezetre gyakorolt hatása jelentősen befolyásolja. A jövőt tekintve tovább is szeretne még Feri bácsi a környék növényvédelmének aktív részese lenni, valamint a már megkezdett kísérleti programokat sikeresen és eredményesen zárni.

Ezek az eredmények pedig a beszélgetésünk tapasztalatai alapján számomra egyáltalán nem kétségesek. Mindenesetre sok szerencsét és még nagyon sok, jó egészségben átsakkozott Ferenc napi éjszakát kívánok hozzá.

Farkas Gyuláné

Farkas Gyuláné

A Berczeli Napló következő számaiban szeretném sorra venni a községünkben működő vagy működött kismesterségeket. Jelenleg s korábban is meghatározó szerepet játszottak a közösség életében, színt vittek a hétköznapokba. Így esett elsőként a választásom Farkas Gyulánéra, mindenki Fodrász Veronka nénijére. Szerintem nincs is olyan ember Tiszabercelen, aki még nem járt fodrászüzletében, magamat is beleértve.

1949-ben született Oroson. Édesapja Jónás István, édesanyja Katona Anna. Szülei földműveléssel foglalkoztak. Ketten vannak testvérek, húga négy évvel fiatalabb nála. Általános iskolai tanulmányait Oroson végezte.

- Honnan jött az ötlet, hogy fodrász legyen Veronka néni, vagy ez egy gyermekkori álom volt?

13-14 éves lehettem, amikor sétálás közben kívülről láttam egy fodrász szalont, ami rögtön megérintett, s akkor el is döntöttem, hogy én ezt a mesterséget fogom választani, pedig az üzletbe nem is mentem be. Majd elkezdtem nyírogatni a többi gyereket, így kiderült, hogy van hozzá kézügyességem is. A jó Isten sugallata volt ez. Általános iskolai tanulmányaim befejeztével felvételt nyertem Nyíregyházára, az akkori 107-es ipari iskolába fodrász szakra. Sikeres szakvizsgám után Oroson a Nyíregyházi Fodrászszövetkezetnél helyezkedtem el s három évig dolgoztam itt. Ez idő alatt elvégeztem munka mellett a gimnáziumot levelező tagozaton, félve attól, hogy nem fogom bírni a sok állást, a megerőltető fizikai munkát, s később netán egy irodában tudjak elhelyezkedni. 1966-ban házasságot kötöttem férjemmel, Farkas Gyulával, majd Zsuzsa lányom születése után, 1970-ben Tiszabercelre költöztünk.

- Itt is a szövetkezet keretében tetszett elkezdeni dolgozni?

Tiszabercel akkoriban a Kisvárdai Fodrászszövetkezethez tartozott, ideköltözésünkkor nem volt szabad helyük. Akkor elhatároztam, hogy vállalkozóként fogok dolgozni, első műhelyem a lakásunk volt, majd elkezdtük a most is működő fodrászüzletem építését. Időközben megüresedett egy hely a ma is álló 100-as bolt helyén, de akkor már tárgytalan volt.

- Milyen nehézségei vannak ennek a szakmának?

Az embernek nagyon jó állóképességének kell lenni, bírja a fizikai fáradtságot, hiszen állni kell, ülve nem lehet hajat vágni. Példaképem Gáván dolgozott, Juci néninek hívták, ő vizsgáztatott engem, 70 éves koráig dolgozott a szakmában pihenés nélkül, szívvel-lélekkel, szeretném így végezni én is a munkámat. Én ezt úgy gondolom, úgy fogom fel, hogy a vendégnek van egy problémája, amit az én feladatom megoldani. Szeretem a vendégeimet (nem is tud nemet mondani senkinek sem-a szerk.) és úgy érzem, ők is szeretnek hozzám jönni. Esetleg ha úgy adódik, hogy aki mozgásában korlátozott és nem tud megjelenni a fodrászüzletben, én magam megyek el hozzá vagy hozom el. Egyszerűen szeretem ezt a szakmát, ha tehetném, ma sem választanék másként.

- Mennyire változott a divat az évtizedek alatt, kell e megújulni ebben a szakmában?

Igaz az a mondás, hogy a divat ismétlődik. Manapság a 60-as, 70-es évek divatja éli fénykorát. Viszont magában a hajvágásban történtek változások, eddig a tépett, most a tompára vágott hajak jönnek divatba. Ide sorolhatók a különböző melírtechnikák is, amely igazi kihívást jelent bármely fodrász számára.  Rendszeresen járok továbbképzésekre a kezdetektől fogva. Eleinte ezek a továbbképzések csak Budapesten voltak, de manapság már Nyíregyházán is vannak. Szeretek részt venni rajtuk, hiszen itt mindig tanul valami újat az ember, követni kell ezt, nem szabad a régi dolgoknál megragadni. Az egyik legkomolyabb volt 1976-ban a Sasson Tanfolyam, amely igen komoly felkészülést vont maga után, büszke vagyok arra, hogy a családom támogatott abban, hogy ezen a három napos rendezvényen, Budapesten részt vehettem.

- Milyen kitüntetéseket kapott pályája során?

1989-ben az Ipar Kiváló Mestere címet, majd 1995-ben a 25 éves Kisipari Munka elismeréséül ezüstgyűrűt kaptam. De ezeket az elismeréseket nem szeretem mutogatni, a műhelyemben sincsenek kirakva.

- Volt- e tanulója Veronka néninek az évek során?

Igen, összesen hét tanulóm volt. S örömömre hatan jó, egy pedig a szakma kiváló tanulójaként végzett.

- Mennyire igazak Szécsi Pál: Gedeon bácsi ismert dal sorai: „Fodrászüzlet, pletykafészek…”?

Igen, igazak a dal sorai, itt minden elhangzik, mindent meg lehet beszélni, de ezt nem szabad visszamondani. A titoktartás ugyanúgy érvényes a fodrászra is, mint az orvosokra is.

- Mivel tölti a szabadidejét?

Szabadidőm az nincs, munkám a hobbim. Két éve teljesült egyik nagy vágyam, hogy eljuthattam az erdélyi csíksomlyói búcsúra, ami igazi felüdülés volt számomra, s ha minden jól megy, az idén is részt tudok venni rajta.

- Milyen terve van a jövőre nézve?

Nem szeretnék többet, csak egészségben, szeretetben élni, s amíg bírok, szeretnék a szakmában maradni.

Köszönöm a beszélgetést, s én is jó egészséget kívánok!

Farkas István

Falunk olyan jelentős történelmi alakokat adott e hazának, akik méltán nyerték el az utókor megbecsülését és elismerését. Ilyen volt a Falujáró püspök néven ismert Farkas István is, akivel a ma élő idősek közül sokan személyesen is találkozhattak a hősök emlékművének felavatásán (1938.május 15-én)

Nem árt megismernünk életét, munkásságát, hiszen bármelyikünk példaképe lehetne. Farkas István 1879 augusztus 3-án született Tiszabercelen, módos paraszt családban. Középiskoláit és teológiai tanulmányait Sárospatakon végezte. A lelkészképesítés megszerzése után Kun Bertalan püspök mellett 1903-tól Miskolcon segédlelkészkedett, később püspöki titkár lett. 1905-től Ládházán, 1912-től Miskolcon lelkipásztor, 1923. március 7-ig az Alsóborsodi Egyházmegye esperese.  Dr. Révész Kálmán püspök nevezte ki, akinek halála után a Tiszáninneni Egyházkerület 193. január 21-én püspökévé választotta és április 14-én beiktatta. E tisztségét 1941 november 9-én bekövetkezett haláláig példásan és közmegelégedéssel látta el. A falusi gyerekben élt szeretett tanítója minden átadott tudásvágya. Magával vitte a Bessenyei birtokon tradicionálisan ápolt Miskolc nagyvárosiasodó, hanem esperessége alatt a vidék területi és helyi problémáit is megismerte. Lelkipásztorként egyháza előretörését szervezte. Farkas István a krisztusi élet példájával, a református öntudat és helytörténete ápolásával formálta egyházközségét. Püspöki körutjain 1938-ig kerülete 17 ezer családjából 5 ezret látogatott meg ekkor nevezték falujáró püspöknek. Legfőbb erényének kortársai azt tartották, hogy az egyes családokkal is kapcsolatot tartott. Valósággal beleélte magát azok életébe, s nem mehetett el mellette az utcán senki, akit meg ne szólított, ügyes- bajos dolgai felől ki ne kérdezett volna. Látogatásainak hitbeli bibliai alapja:

...Látogassuk meg a mi atyánk fiait minden helyen, hogy lássuk, mint vannak...

(Ap.cselekedetei/15:36.)

Első püspöki útja Sárospatakra vezetett. Első üzenete a közeli Tiszabercelnek, a szülőfalunak szólt. Évente egyszer hazalátogatott apja sírjához, és nem mulasztotta el pár lépéssel odébb fekvő tanítója sírhantját is megtekinteni. Szülőfaluja 1938-ban díszpolgári oklevelet adományozott számára, ezen oklevélen a temploma, az iskolája, apja sírja és nádfedeles szülőháza volt, igen ízlésesen ábrázolva. Olyan helyeken járt, ahol 200 év óta nem láttak püspököt. Nemcsak az volt benne a különös, hogy járta a falvakat és méltóságának kijáró külsőségek között fogadták, hjviataásához tartozott a jó szónoklat is. Ezt bizonyítja prédikációs gyűjteménye is, amelyből álljon itt egy rövid idézet:

...tudnunk, hinnünk kell azt, hogy : ide a Duna-Tisza tájára mi nemcsak jöttünk, - hanem ide minket az Isten maga küldött és vezérelt... Áldassék érte az Isten! Ne kérj senkitől semmit én magyar népem, csak az Istentől! Ne semmit én magyar népem, csak az Istentől! Ne keress bűnbakot senkiben! Hajtsd oda bűnbánat könnyeitől öntözött orcádat: az Isten kezére! Békélj meg Isteneddel testvéreiddel s önmagaddal! Találj még egyszer önmagadra! Akard élni valahára a magad életét, s a többit bízzad azt Úristenre.

Fekete Béla

Fekete Béla

Mezőgazdasági kiállítás és vásár Tiszabercel. Ilyet sem látott még szűkebb hazánk. Igaz volt a szomszéd faluban valami hasonló valamikor, de mára már nincs. Vannak nagy álmodói ennek a mi Bercelünknek, s vannak, akik ezeket az álmokat valóra váltják. Ilyen Fekete Béla igazgató Úr, aki a Barátok Tiszabercelért egyesület ötletét nem látta halva születettnek, hanem vette a bátorságot, (hogy a fáradságról most ne is beszéljünk) s egy ilyen, mondhatni mostoha időben, - amikor a mezőgazdaságnak se apja se anyja, - munkatársaival, kollégáival megvalósította ezt a tiszaberceli álmot. Életképességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy soraim papírra vetésekor már túl vagyunk a második rendezvényen is. De ki is Ő aki ezt a kis berceli álmot megvalósította?

A háború alatt, 1944. november 12-én született Bükkábrányban. A nagyszülei laktak itt, s ide menekültek a szülők is. Miközben a tetőt szétlőtték, a bába árokból árokba kúszva ment segítséget nyújtani a vajúdó asszonyoknak.

A harcok befejezése után a szülők visszaköltöztek Mezőkeresztesre. Ide kötődnek az általános iskolai évek is. Középiskolai végzettséget a közeli Mezőkövesden szerzett. A gimnázium befejezése után a hatvani felsőfokú technikum zöldségtermesztő szakát végezte el. Nem nagyon volt kétséges a szakmai irányvonal, hiszen nagyapja, sőt keresztapja is általános kertész volt. A technikum után Budapest meghódítása következett, itt végezte el levelezőn a Kertészeti Egyetemet. Az egyetemi évek alatt már dolgozott a Kondorosi Mg. Tsz-ben. 1969-től egészen 79-ig Hernádvécsén gyakorlati oktatóként tevékenykedett. Mindeközben megnősült, családot alapított, s két gyermekük születet.

A hernádvécsei időszak alatt megszerezte a mérnök-tanári végzettséget is.

1979. nyarán tudomást szerzett róla, hogy a Tiszaberceli Mezőgazdasági Szakmunkásképzőben megüresedett az igazgatói szék, s természetesen benyújtotta a pályázatát, amelyet sikeresen bíráltak el, így 1979. november óta, immáron 22 éve igazgató.

Elmondása szerint az elmúlt évek alatt voltak kellemetlen és kellemes élményei mind a munkavégzés, mind az élet más területein, de szerencsére a kellemesebb volt többségben. Köszönhető ez annak, hogy sikerült beilleszkednie községünk életébe, s persze nagyon sokat köszönhet a szomszédoknak is.

A jövőt tekintve még nagyon sok terve van. Szeretnék tovább fejleszteni a Szakmunkásképző oktatási parkját. Szeretnének új telepítésű intenzív gyümölcsfákat, illetve minden olyan lehetőséget megragadnak, amelyre akár pályázat, akár más úton lehetőség nyílik.

Gliba Lászlóné

Gliba Lászlóné

Következő riportomat Gliba Lászlónéval készítettem el, aki az ÖNO vezetője. Nincs olyan rendezvény, ahol ne lennének jelen, számos kiállítás programsorozat megszervezése fűződik az ő nevéhez.

„Csak az tud igazán élni, ki mindig nevet
Kiből kicsordul minden szeretet
Kinek lelke élettől vidám
Ki himnuszt zeng az ég hajnalán
Ki minden könnyből virágot fakaszt
Ki minden sziklából szivárványt fakaszt.
Az élet útján győztesen robog,
Csak az tud élni, ki mindig MOSOLYOG.”

1960. november 23-án születtem Nyíregyházán, Roma János és Gönczi Piroska gyermekeként. Ketten vagyunk testvérek, Éva nővérem a helyi óvoda főszakácsa, kivel gyerekként és felnőttként is igen jó a kapcsolatunk. Szüleim egyszerű munkásemberek voltak, a helyi téglagyárban dolgoztak annak megszűnéséig. Egyszerű körülmények között nőttem fel, de szüleim mindig tisztességre, egyszerűségre és becsületes életre neveltek.

Óvodába nem jártam, a téglagyár területén nőttem fel, hol egyik, hol másik dolgozó fogta meg a kezem, hisz édesanyámnak is dolgozni kellett a megélhetés miatt.

Általános iskolai tanulmányaimat Tiszabercelen végeztem. Mindig jó tanuló voltam, szívesen vállaltam közösségi feladatokat az osztályban vagy az akkor még működő úttörőcsapatban. Pedagógusaimra mindig jó szívvel, szeretettel gondolok vissza, hisz többekkel közülük a mai napig is dolgozunk együtt. Középiskolai tanulmányaimat Vencsellőn végeztem, ahol az érettségi mellett két évig gyorsírást is tanultam. Az iskola könyvtárában szívesen vállaltam feladatokat. Ifi vezetőként visszajártam a helyi általános iskolába. Érettségi után a Tanárképző magyar-könyvtár szakára jelentkeztem, ahová sajnos nem nyertem felvételt. Így helyezkedtem el Nyíregyházán a Fűszért-nél számlázóként.
Időközben férjhez mentem Gliba Lászlóhoz. Férjem Rakamazról került Tiszabercelre és a helyi TSZ-ben helyezkedett el. 1982-ben megszületett első gyermekünk, László. A GYES letelte után bedolgozást és helyettesítéseket vállaltam, így kerültem a helyi óvodába élelmezésvezetőként, majd 1986. március 1-én állást kaptam az „Öregek Otthonában”, melyhez elvégeztem egy két éves szociális gondozói tanfolyamot. Majd megszületett második gyermekünk Anikó. Időközben visszamentem dolgozni és tanulmányaimat is folytattam, elvégeztem egy felsőfokú képzést szociális szervező és gondozóként, valamint egy felsőfokú szociális asszisztensi képzést, közben pedig egy pályázatíró tanfolyamot is.
Családunk életében 1996 márciusában fájdalmas változás történt, férjem meghalt. Az élet fájdalmát, nehézségeit családi összefogással, szülők, testvérek, keresztgyerekek, jó ismerősök segítségével éltük át. Az életnek mennie kell tovább, melybe hitünk és erős akaratunk is segített.
Gyermekeink felnőttek, akikre nagyon büszke vagyok. Fiam vállalkozóként és szakmai oktatóként keresi kenyerét és boldog párkapcsolatban él.
Lányom, Anikó pedig a nehézségek ellenére is Nyíregyházán tanul számítástechnikai alapismereteket.
Én azt csinálom, amit szeretek és, ami a mai világban ez ritkaságnak számít, munkámat igyekszem legjobb szakmai tudásom szerint végezni - odafigyeléssel és szeretettel.

Szakmai munkámon túl szívesen veszek részt a település kulturális életében, szívesen szervezek foglalkozásokat, kiállításokat, melyhez szűkebb-tágabb családom is szívesen kapcsolódik.

Tagja vagyok több szervezetnek, egyesületnek. Több helyen végzek önkéntes munkát. Meglepetésemre munkám elismeréseként 2010 decemberében Ibrányban a karácsonyi ünnepségen elismerő oklevelet vehettem át.

Szabadidőmet legszívesebben a családommal töltöm, szívesen járunk színházba, vagy kirándulni.

Köszönöm a megtisztelő lehetőséget!

Köszönöm a beszélgetést és további sok erőt, kitartást kívánok munkájához!

Görömbei Gyula

Bevallom őszintén, kicsit izgulva készültem következő interjúm elkészítésére Egy  olyan ember életét kell ezúttal bemutatnom, akinek vezetéknevét hallva bizonyára sokak szerint élete összefonódik Tiszabercel történetével: Ő nem más, mint Görömbei Gyula.

A helyszínre érkezve felcsillant a szemem, milyen egy rendezett, takaros porta tárul szemeim elé. Mint utóbb kiderült, már kétszer is elnyerte a Takaros Porta megtisztelő címet. Hogy beérkeztem, igen szívélyes fogadtatásban lett részem.

Görömbei Gyula,  tősgyökeres tiszaberceliként született 1926. június 2-án Görömbei István és Nagy Margit gyermekeként. Édesapja földművelő, édesanyja háztartásbeli, 4-en voltak testvérek, 2 fiú és 2 leány. Büszkén beszélt arról, hogy édesapja 20 évig a Tiszabercel Református Egyház főgondnokaként tevékenykedett. Ő bonyolította a háború után újonnan felépülő templom építését is, édesanyja pedig a háború alatt kötényébe rejtette az egyház pénzét, úgy vigyázott rá. Ez idő alatt Gyula bácsira hárult az otthoni munka színe-java, s nem volt ez könnyű időszak. Általános iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte, majd Nyíregyházára került a Mezőgéphez, ahol elvégezte a raktárvezetői tanfolyamot. Kezei alól került ki pld. Korsoveczki Gyula, aki szintén ilyen képesítéssel rendelkezik.

1978-ban nyerte el a Kiváló Dolgozó címet, majd nyugdíjba-meneteléig földműveléssel foglalkozott. Őt sem kerülte el a háború tüze, 1944-ben leventeként Pápára vitték, decemberben jelentkezett az újra megalakult hadseregbe s szintén Pápára a szent László hadosztályhoz sorolták be. A hónap végén Jászberényben orosz fogságba került 4 hónapig, ahol munkaszolgálatra fogták őket. Rögtön a fogság után jelentkezett a Magyar Hadseregbe s innen mint magyar katona került ki. Lába sérülése miatt betegállományba helyezték és hazajött községünkbe. 1949 őszén besorozták újra az OLP-be (Országos Légierő Parancsnokság) s 6 hónap után már mint légierő megfigyelő a szerb határnál teljesített szolgálatot. Betegségére hivatkozva 1952-ben végleg leszerelt.

1962 november 3-án feleségül vette Biri Erzsébettel, akivel a mai napig szeretetteljes házasságban élnek. Jelenleg nyugdíjas éveiket töltik megelégedésben, békességben. Sokat olvasnak, kertészkednek.

Karácsonyra készülve áldott ünnepeket kívánnak a község minden lakójának én pedig számukra egészséget és még hosszú életet.

Görömbei József

Községünk szülötte. Oly sok ember mondhatja el ezt magáról. Azzal viszont már kevesen dicsekedhetnek, hogy megye-, sőt országszerte elismert szakemberekké váltak. Ezen kevesek egyike a Megyei Földhivatal nyugalmazott vezetője Görömbei József is.

Szüleivel a nagyszülők házában éltek. Édesapja, Görömbei Antal korán meghalt. A II. világháború befejezése után édesanyja, Liszkay Ilona tanácsára magántanulóként Paszabra járt tanulni. A vizsgákat Sárospatakon tette le. Később, amikor Tiszabercelen is megalakították a 7-8. osztályt, az utolsó évet már itthon végezte el. A nyolcadik év után Miskolcra szeretett volna menni a gépipari technikumba. Mindig vonzottak ugyanis a cséplőgépek, fűrészgépek. A felvétel azonban nem jött létre. Később tudta meg, hogy bár a felvételit kiválóra írta meg, olyan emberek nyomására, akik nem jó szemmel nézték egy szegényebb sorsú gyerek feltörekvő terveit, mégsem vehették fel. Elkeseredésében más lehetőséget nem látott minthogy itt maradt Bercelen földet művelni.

Ősszel azonban felkereste egykori tanárát a Megyei Tanács Művelődési Osztályán és az ő segítségét kérte a továbbtanulása ügyében. Így sikerült elérni, hogy felvették a Közgazdasági Technikumba. Érettségi után a Műszaki Egyetemet célozta meg. De ide, mivel nem volt fizika tantárgyból előképzettsége, még felvételizni sem hívták be. Ezek után az egri Pedagógiai Főiskola matematika-fizika szakára felvételizett. A sikeres felvételi itt sem segített, mert a fizikai előképzettséget itt is hiányolták. Ezek után nem volt más lehetőség, munkát kellett keresni. A nyírtéti gépállomáson helyezkedett el, mint statikus-üzemgazdász. Itt jutott tudomására, hogy a vencsellői gépállomáson is keresnek dolgozókat, így kérvényezte az áthelyezését.

A gépállomáson fölfigyelt a főagronómus és javasolta neki, hogy jelentkezzen a Debreceni Mezőgazdasági Akadémiára. Ő azonban nem akart menni, így a főagronómus a tudtán kívül mindent elrendezett helyette és elküldte a jelentkezési lapot. Ezután már nem volt visszaút, menni kellett. A felvételi csak a leleményességének köszönhetően sikerült, de a lényeg, hogy bekerült az Akadémiára. Ezt jó közepes eredménnyel végezte el, majd a fegyverneki termelőszövetkezetbe került gyakornoknak.

A termelőszövetkezet elnöke elküldte a Járási Tanács értekezletére a termelőszövetkezet képviseletében. Feltűnt a talpraesettsége a szomszédos település termelőszövetkezeti elnökének és meghívta a szövetkezetükbe főagronómusnak. Sokszor reggel 3-tól este 10-ig folyt a munka. Ez azonban meghozta a gyümölcsét. Olyan termelési eredményeket értek el, ami akkoriban még hihetetlennek tűnt. Az itt töltött idő során többször összetűzésbe került a községi tanács vezetésével, ezért döntött úgy, hogy a Szabolcs Megyei Tanácsnál kérvényezi az áthelyezését.

Megértéssel fogadták a kérelmét és felajánlották, hogy dolgozzon a Megyei Tanács Mezőgazdasági Osztályán. Miután elvállalta a feladatot, a földrendezési csoporthoz került szerződéses földrendezőként. Mivel elégedettek voltak munkájával, 1961-ben mezőgazdasági osztályvezetőnek jelölték a nagykállói járási körzetbe. Ismerve a járáskörzet tulajdonságait, nem akarta elvállalni ezt a megbízást, de a Megyei Tanács meggyőző ereje győzedelmeskedett. Rövid időn belül sikerült itt egy fiatal, dinamikus gárdát szerveznie és a vezetési rendszert életképesebbé tennie. Ez az átszervezés viszont néhány embernek szemet szúrt és javasolták a Megyei Mezőgazdasági Osztálynál, hogy indítsanak vizsgálatot ez ellen. A vizsgálat során mindent rendben találtatott ennek ellenére mégis visszarendelték a Megyei Mezőgazdasági Osztályra. Itt újabb három év közvetkezett.

Mindeközben próbálták visszacsábítani a tiszaberceli termelőszövetkezetbe, a Mezőgazdasági Osztály viszont megakadályozta, ugyanis az öntözéses és meliorációs osztályra szánták előadónak. Meg is szerezte az öntözéses és vízgazdálkodási szakmérnöki diplomát. A Végrehajtó Bizottság azonban közbeszólt és 1967-ben 32 évesen a Mezőgazdasági Osztály osztályvezető-helyettesévé léptették elő. Az itt töltött évek során újabb iskolákat végzett el, továbbképezte magát. Többek között államvezetést is tanult. Tíz év után nevezték ki a Megyei Földhivatal első számú vezetőjévé, ahol nyugdíjazásáig dolgozott.

A nyugdíjazással azonban nem szüntek meg a dolgos hétköznapok. Mai napig a termelésben dolgozik, s erről nem kis büszkeséggel áradozik. Hiszen ennek a kiváló szakembernek az élete a föld és a mezőgazdaság.

Hajnal András

Hajnal András

1950 szeptember 13-án született Tiszabercelen. Édesanyja <i>Mészáros Piroska</i>, édesapja Hajnal András. Középparaszti családból származik, szülei egyedüli gyerekként nevelték. Az általános iskolát Tiszabercelen végezte. Középiskolai tanulmányait Nyíregyházán a Széchenyi I. Közgazdasági Technikumban 1969-ben fejezte be. Ezt követően a Központi Statisztikai Hivatalnál kezdett dolgozni. Területi felelőse volt az 1970-es népszámlálásnak. Rakamaz, Balsa, akkor még Gáva, Vencsellő, Buj, Paszab községekben tevékenykedett.

Itt ismerkedett meg a vencsellői tanács vezetőivel és került Vencsellőre iskolai gondnoknak. A feladatköre tovább bővült, hisz előbb a vencsellői gimnázium, majd a Gáva, Vencsellő és Balsa nagyközséggé válás és egyesülés után a 3 település oktatási intézményeinek gazdasági vezetője lett. 1975-ben Gávavencsellőn kötött házasságot. Felesége Trembeczki Judit matematika-fizika szakos tanár. Egy gyermekük van. 1975 augusztus 1-től Gávavencsellő Nagyközségi Tanács pénzügyi vezetőjeként dolgozott 1977 február 8-ig. Ettől az időponttól a Tiszaberceli Mg. Szakmunkásképző Intézet gazdasági igazgatóhelyettese lett. A szakmunkásképző intézet vezetőinek kérésére jött haza szülőfalujába. 1990 szeptember 30-ig dolgozott a szakmunkásképzőben.

Tudjuk a polgármesterség valahol politikai funkció is, melyből egyenesen adódik a kérdés: mely pártnak volt, illetve mely pártnak tagja ma a polgármester úr?

- Nem voltam pártnak tagja és ma sem vagyok az, mindhárom választás alkalmával független jelöltként indultam. 1990-ben az MDF. támogatását fogadtam el.

- Milyen célok késztették arra, hogy elinduljon polgármesterként 1990-ben?

- Akkor és ma is úgy érzem, hogy az önkormányzatok élére nem árt, ha pénzügyi előképzettséggel rendelkező emberek kerülnek. 1990-ben úgy gondoltam , hogy a rendszerváltás idején településünkért, szülőfalumért, a polgármesteri székből többet tudok tenni mint a szakmunkásképző intézetben. Itt születtem, itt építettem lakást, itt telepedtem le. Itt akarok élni, minél komfortosabb, otthonosabb és szebb településen.

- Mi a hobbija?

- Fiatalkoromben a labdarúgást űztem, sajnos 2 bokatörés megakadályozott abban, hogy tovább folytassam. Ma is a sportot szeretem. Így a labdarúgást és a kézilabdát. A község labdarúgó csapatunk minden hazai és idegenbeli mérkőzésén részt veszek.

- Milyen tervei vannak az elkövetkezendő 4 évben a községünk életével kapcsolatban?

- A megkezdett beruházások befejezése, munkahelyteremtés községünk közterületeinek szépítése.

- Ha kívánhatna valamit mit kívánna?

- Azt kívánnám, hogy az emberek békében, szeretetben és jólétben éljenek.

Hegedűs József

Hegedűs József

Azt, hogy a címben szereplő személy mekkora hírnévvel rendelkezik, mindenki csak sejti. Könnyítésül szolgáljon itt ez a kis monológ.

Egy alkalommal megyénk távoli kis csücskében találkoztam egy emberrel, aki lakhelyem felől érdeklődött.

- Tiszabercelen lakom válaszoltam.
- Hm. Tiszabercel, Tiszabercel... - töprengett Áá! Nem ott lakik Hegedűs Jóska?

1940 augusztus 14-én született Tiszabercelen. Szülei parasztemberek voltak. Általános iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte, majd Nyíregyházára került középiskolába a Kertészeti Technikumba. A középiskola után Tiszaeszláron és Tiszalökön földműves szövetkezetnél kezdett el dolgozni. 1962-től a vencsellői ÁFÉSZ, majd 1964 és 70 között a tanítás mellett a Debreceni Agrártudományi főiskola (ma egyetem) agrármérnöki diplomát szerzett majd 1977-re a Gödöllői Agrártudományi Egyetem mérnök-tanári diplomáját is magáénak tudhatta. A szakmunkásképzőben 1987-ig tanított, ezután a tanári hivatást háttérbe szorítva egyéni gazdaság kiépítésébe fogott. 1993-tól mint nyugdíjas foglalkozik gyümölcstermesztéssel, palántaneveléssel, illetve fólia alatt zöldségtermesztéssel. Szinte valamennyi sportágba belekóstolt, de leginkább a pingpongban jeleskedett. Ezen a téren még most is tudna egy-két meglepetéssel szolgálni.

1966-ban házasodott meg, s e frigyből két lánygyermekük született. Az idősebbik orosz-matematika és német nyelvszakos tanár, a fiatalabb pedig mezőgazdasági főiskolát végzett. Jelenleg a nagyapaságra készül, hiszen februárra várja ngy szeretettel a kisunoka érkezését.

- Mi késztette arra, hogy a tanítás helyett a gazdálkodás felé forduljon?

- A látható lehetőségek. Az volt a helyzet, hogy a kettőt nem tudtam összeegyeztetni. Én úgy határoztam, hogy mezőgazdasággal fogok foglalkozni, és létrehoztam egy szép kis gazdaságot traktorokkal, munkagépekkel stb. Piacra termeltem, vittem a zöldségeket, gyümölcsöt a környező városokba, Miskolcra Nyíregyházára. Jelenleg 4 hektár almás gyümölcsösöm van, ez kb. 3000 db. almafát jelent. Itt különböző alanyokon hagyományos, illetve intenzív művelést folytatok.

- Egy szakember számára nyilván a gyönyörű gyümölcs és a nagy hozam létrehozása az igazi kihívás. De anyagilag hogyan éri meg?

- A parasztember akkor is termel, ha nem éri meg. Mert hátha jövőre jobb lesz. Én egy almafát nem vágok ki, csak utolsónak a megyében! Nekem az idén is igen jó minőségű termésem volt, gyönyörűek a gyümölcsfáim. A permetezést magam végeztem. Azh alma egy részét lének adtam, mert 30 forintért nem érdemes betárolni és dolgozni vele, többször átválogatni. De szerencsére nagy része csodálatos piros (Red Rome), s ezt 60 70 forintért viszik el tőlem.

- Hogyan látja a magángazdálkodás jövőjét? Egyáltalán van ennek jövője?

- Általában a javaslatok szerint 50 hektár területet kell, hogy gazdaságos legyen, így egyik termelési ág a másik segítségére lehet. Persze a kellő szakértelem és a megfelelő felszerelés nélkülözhetetlen. Én úgy határoztam, hogy maradok az almánál, engem az alma még soha cserben nem hagyott.

- Mi az, amit nagyon szeret, vagy szeretne ebben az életben, és mi az, amit nem?

- Mindig szerettem a trégát, az ugratást. Ezeknek inkább a kezdeményezője, mint szenvedő alanya voltam. Erről csak azok mesélhetnének igazán, akik nemesített palántát hordtak tőlem. Sőt én már megjártam a másvilágot, és megértem a feltámadást!

Komolyabbra fordítva a szót, szeretném, hogy az emberek békességben éljenek egymást segítve. Nekem mindig az tolt az ars poeticam, hogy szeressük egymást emberek, mert minden percért kár! Ha nem tudunk a másiknak segíteni, akkor legalább ne bántsuk egymást. Mindenki boldoguljon a maga útján tisztességes, becsületes munkával. - nem szerettem viszont azt, hogy a rendszerváltás után az emberek az inget cserélték. Ezt nem tartottam tisztességesnek. Rólunk az a párt lement, aminek tagjai voltunk. Én azt mondtam: kommunista az az ember volt, aki 19-ben és 45-ben agyon hagyta magát verni a rendszerért, vallotta hogy kommunista és mást akart. A többi csak párttag volt. Voltak viszont kenyérkommunisták, akiknek ez az állam adott bizonyos rangot, emelte őket pozíciókba. Peddig lehet, hogy éppen ezek az emberek árulták el leghamarabb ugyanezt a rendszert.

Végül lenne még egy kívánságom, hogy hű legyek önmagamhoz:

...Szeretnék néha visszajönni még
Ha innen majd a föld alá megyek
Feledni nem könnyű a föld ízét
A csillagot fönn és a felleget...

(Juhász Gyula : Testámentum)

- Remélem, ennek a kívánságnak a beteljesedése még sokáig váratni fog magára, és továbbra is jó egészségben lehet közöttünk!

- Köszönöm a beszélgetést!

Hegedűs Józsefné

Hegedűs Józsefné

Sokan kérdezősködtek községünkben, ki lesz a következő riportalanyom. Amikor elárultam kivétel nélkül egy véleményen volt mindenki: róla csak jót írj, mert ő nagyon jó ember! Azt hiszem ez a mondattöredék tökéletesen jellemzi Hegedűs Józsefné életútját!

Nyírszőlősön született, s végezte általános iskolai tanulmányait. 1961-ben szerezte meg az érettségit a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban. Még ez évben Tiszabercelre került, mint képesítés nélküli nevelő. A tanárképző főiskolát Egerben végezte levelező tagozaton orosz-magyar szakon. 2001-ben lesz éppen 40 éve, hogy községünkben bővíti az általános iskolás nebulók ismereteit.

- Sosem gondolt arra az elmúlt 40 év alatt, hogy rosszul választott pályát?

- Minden szakmának megvan a maga szépsége és persze a hátránya. Én úgy gondolom a tanári hivatás sem nem rosszabb, sem nem jobb, mint bármilyen más hivatás. Szeretem ezt csinálni. Ha újra kezdhetném, akkor sem döntenék másképp!

- Milyen kellemes és kevésbé feledhetetlen élményei voltak pályafutása során?

- Nagyon sok kellemes és persze kellemetlen élményem volt. A kellemetlenekre kevésbé szívesen emlékszem, bár hál Istennek ezekből van kevesebb. Nagy öröm volt számomra, amikor az oroszos tanulóim országos verseny keretében eljutottak Csillebércre, vagy amikor a magyarosok Kazinczy díjjal térhettek haza.

- Ha már megemlítette az orosz nyelvet, eléggé háttérbe szorult mostanában ez a nyelv a nyugatiakkal szemben!

- Valóban mindenki inkább angolt és németet szeretne tanulni. Bontott csoportokban azonban még mindig tanítjuk a gyerekeket.

- Járt valaha eredeti orosz nyelvterületen?

- Egy továbbképzés alkalmával több nyelvszakos kollégával egy hónapot töltöttünk Leningrádban, még az akkori Szovjetunióban.

- Ha ötös találata lenne a lottón, változtatna eddigi életritmusán?

- Jobban belegondolva nem hiszen, hogy menne nekem. Reggel valószínűleg ugyanúgy venném a táskám és indulnék dolgozni, mint ahogy azt tettem az elmúlt negyven év során. Szerintem sokan így lennének ezzel. Egyébként pedig nem áll fenn ennek a veszélye, hiszen nem lottózom.

- Ha a lottóhoz akkor nem is, de minden máshoz további sok sikert kívánok. Köszönöm a beszélgetést.

Humicskó Józsefné

1951-ben született. Általános iskolai tanulmányai után a Debreceni Postaforgalmiban tanult tovább s érettségizett le 1969-ben. A középiskola befejeztével szinte rögtön munkába állt, s immárom 30 éve dolgozik a Magyar Posta kötelékében. Férje Humicskó József, házasságukból egy lányuk született.

- 30 év távlatában visszatekintve hogyan vélekedik a szakmájáról?

- Nem bántam meg, hogy a postai munka mellett döntöttem. Mint minden szakmának ennek is megvannak a szépségei és a hátrányai. Kétségkívül rengeteg munkával, és nagy felelősséggel jár, de kellő odafigyeléssel nem történhet probléma.

- Az elmúlt évek során mennyiben változott a postai munka?

- Lényegi változás nem történt, inkább csak kibővült a szolgáltatások köre. Több biztosító részére kötünk biztosításokat, a Postabankkal szerződésben állunk, részükre értékpapírokat forgalmazunk, i9lletve lakáskasszát is csinálunk. A megnövekedett pénzforgalom nagyobb figyelmet és munkahelyi szigort követel. Rendszeres és véletlenszerű revíziókkal állandóan figyelemmel kísérik emiatt a munkánkat.

- Az infrastruktúra fejlődésének köszönhetően községünkben is kiépült a telefonhálózat. Gondolom ez jelentős terhet vett le a vállukról!

- Elég sok probléma volt a régi telefonközponttal. Az új hálózat több szempontból is megkönnyíti a munkánkat. Egyrészt nem kell kapcsolgatással problémázni, másrészt kevesebb levél, és postai küldemény érkezik hozzánk. A telefonon mindent gyorsabban el lehet intézni.

- Pályafutása során volt valami különleges élménye, esetleg egy rendhagyó postai küldemény, amire szívesen emlékezik vissza?

- Végsősoron olyan különleges csomag vagy levél nem volt. Esetleg a szakiskolások leveleit említhetném, amelyeken sokszor a boríték is tele van írva. Vagy esetleg azokat a küldeményeket, amelyeket külön kérésre lakodalomba, esküvőre kellett kézbesítenünk.

- Naponta több tucat ember megfordul a Postán. Gondolom nagyon fárasztó lehet mindenkire külön figyelmet fordítani.

- Eléggé fárasztó valóban, de mindenki igényli a megfelelő figyelmet. Ennek ellenére úgy is előfordulnak kisebb attrocitások, de szerencsére a 30 év alatt ez tényleg nagyon minimális volt. Itt együtt egy kis községben élünk, s ez megköveteli a békés egymás mellett élést, hiszen nap mint nap találkozunk egymással.

- Köszönöm a beszélgetést.

ifj. Csicsvári Gyula

ifj. Csicsvári Gyula

Gondolom, kevesen tudják rólad, hogy fiatal korod ellenére, szinte már az egész világot beutaztad. Hogyan sikerült mindezt elérned?

- Ez elég bonyolult és hosszadalmas folyamat volt. Az elején kezdeném. Középiskolába Sárospatakra jártam. Erről tudni kell, hogy először állami iskola volt, majd visszakerült egyházi tulajdonba. Az oktatási anyag persze nem változott, de a tanárok egy része kicserélődött. Többnyire a felfogásbeli eltérések miatt. Na ebben az iskolában én egy olyan osztályba jártam, ahol emelt szintű angol nyelvi oktatás folyt. Ennek köszönhetően a negyedik év végére az osztályban mindenkinek nyelvvizsgája volt. Az érettségi után az állatorvosira szerettem volna menni, de nem sikerült minden úgy, ahogy elterveztem. Érdekelt a mezőgazdaság is, így kerültem a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre. Úgy gondoltam, hogy egy év múlva újra megpróbálom az állatorvosit, de megtetszett Gödöllő, így maradtam.

- Egy kicsit elkanyarodtunk a kérdésemtől. Tehát hogy is kezdődtek az utazgatásaid?

- Középiskolában a speciális osztálynak köszönhetően a harmadik év végén kiutazhattunk Angliába. Ez csak amolyan nyári vakáció volt. Az ország református egyházi iskoláiból szerveztek diákokat.

Ezt követően az egyetem első évének a végén három barátommal elindultunk stoppal Európába. Amszterdamot érintve Párizsban kötöttünk ki, ahol egy pár napot eltöltöttünk. Egyszerűen gyönyörű város.

- Hogyan tudtátok megértetni magatokat a franciákkal?

- A franciák megértik az angolt, csak éppen franciául válaszolnak. Ez volt egy kicsit probléma, de igazából nem zavart. Párizs után elindultunk délre és célba vettük a francia Riviérát. Ott Nizza és Cannes környékét jártuk be. Mivel nagyon meleg itt az éghajlat, na és persze a pénzünk is kevés volt, a tengerparton aludtunk hálózsákban. Hazafelé szintén stoppal jöttünk.

- Nem voltak kellemetlen élményeitek a stoppal kapcsolatban?

- Nagyon szerencsések voltunk. Mindig jó sofőröket fogtunk ki. Volt rá példa, hogy meghívtak minket vacsorázni, sőt még kitérőt is tettek a kedvünkért.

- Úgy tudom Ázsiát is meghódítottad.

- Ez így kicsit túlzás. Az igazság az, hogy az egyetemen volt egy lehetőség arra, hogy Moszkvában nyelvet tanulhassunk teljesen ingyenesen. Vonattal utaztunk eléggé rossz körülmények között, ráadásul az út is fárasztó volt, de kibírtuk. Az ott töltött 6 hét viszont felejthetetlen volt. Nagyon sok nemzetiség képviseltette magát az araboktól kezdve az indiánokon át a kínaiakig.

- Az iskolában tanult nyelvet mennyire tudtad hasznosítani? Egyáltalán hasonlít a valós beszélt nyelvhez?

- A valóságban más a használt szókincs. Ennek ellenére hamar rá lehetett jönni hogyan kommunikáljunk egymással, melyek azok a szavak, amelyekre feltétlenül szükség van.

- Melyek voltak itt a legszebb élményeid?

- Olyan múzeumokban járhattam, amelyeket csak több nap alatt lehetett végigjárni. Elutaztunk Szentpétervárra vonattal. Több száz kilométer volt az út, de nagyon szuper az Aranynyíl expressz. Egyetlen gond csak az iszonyatos hideg volt. Nagy élveztem még a moszkvai piacot is. Ott aztán minden kapható volt. Leginkább a finommechanikai cuccok voltak érdekesek. Az élelmiszerek viszont nagyon drágák!

- Melyik ország volt a következő állomásod?

- Az Amerikai Egyesült Államok. Cserediákként utazhattam ki. Nagy erős volt a rosta, de sikerült szerencsére megnyernem az ösztöndíjat. Egy bizottság előtt kellett angolul beszélnem, személyiségi teszt is volt, de leginkább az számított mennyire vagyok rátermett és alkalmazkodó.

- Mi okozott külföldön a legtöbb problémát?

- Talán az, hogy nem beszéltem a napi angolt. Körbe tudtam írni a témát, csak éppen a megfelelő szavakat nem ismertem. Ugyanis a valóságban teljesen más szavakkal fejezik ki magukat, mint amit mi tanultunk. Lehetőségem volt arra, hogy diákként munkát is vállalhassak. Ez általában fél évtől másfél évig terjedhetett, amire szintén pályáznom kellett. Először egy szarvasmarha farmon helyezkedtem el, ami nagyon érdekes volt. Alapjaiban ez ugyanolyan, mint egy magyar gazdaság, de itt két-három traktor, 130-140 szarvasmarha, komplett fejőgéprendszer, na és persze 300 hektár terület állt rendelkezésre. Ezután egy haltenyésztő telepen dolgoztam. Eléggé megviselte a szervezetemet a nagyon magas hőmérséklet és az ezzel járó iszonyú páratartalom. A kimosott ruhák majdhogynem nem tudtak megszáradni.

- Most hogy befejezted az egyetemet, gondolom nem fogsz tétlenül ülni. Sőt, ha jól tudom, a munkahelyeden is van lehetőség, hogy folytasd az utazást.

- Egerben egy népet gépipari cégnél helyezkedtem el. Beszerzőként dolgozom, egyedüliként én foglalkozom a nem német beszállítókkal. Utaznom elvileg csak akkor kell, ha probléma van a szállítással.

- Ezek után gondolom Tiszabercel már eléggé unalmas számodra.

- Szó sincs róla! Bercel nagyon sokat fejlődött és változott előnyére az utóbbi időben. Ha igazán ki akarok kapcsolódni azt máshol el sem tudnám képzelni. Tudom, hogy itt mindig nyugalom és szeretet vár rám.

ifj. Kolozsi László

ifj. Kolozsi László

1978. június 16-án született Kemecsén. Általános iskolai tanulmányai után előbb a péceli mezőgazdasági szakközépiskolában, majd két év múlva a nyíregyházi mezőgazdasági szakközépiskolában tanult általános mezőgazdász szakon. Érettségit követően a GATE Nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskolai Karán szerzett diplomát állattenyésztő mezőgazdasági mérnök szakon.

Tanulmányai mellett életének szerves részét képezte a lótenyésztés, a lovassportok. Nemzetközi szintű elismerései között említendő az a negyedéves németországi tanulmányút, melynek keretében a ottani lovas élet tapasztalatait sajátíthatta el. Több megyei és országos eredmény birtokosa, jelenleg sporttevékenysége magángazdasági tevékenységei miatt csak a versenybírói teendőkre terjed ki.

- Ilyen fiatalon elég mozgalmas életpálya áll mögötted! Nem fárasztó?

- Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a hobbimból élek. Nagyon szeretek lovakkal és egyáltalán állatokkal foglalkozni, illetve a hozzájuk kapcsolódó mezőgazdasági munkákkal. Úgy vélem kellő szakértelemmel, felnőve a mai kor követelményeihez, megfelelő megélhetést biztosíthat számomra. Bár néha valóban fárasztó, de hát minden munka az. Ezt legalább szeretem.

- Mi adta az elhatározást, hogy belevágj a családi gazdaság ilyen mértékű átformálásához?

- Németországi tanulmányutam során, illetve egyre inkább hazánkban is tapasztaltam, hogy a családi gazdaságok csak úgy életképesek, ha nem aprózódnak el. Ezért gondoltam, ha már csinálom, akkor nagyban! Folyamatosan pályázgatok, figyelem a mezőgazdasági tendereket. Nagyon sok segítséget köszönhetek azonban a családomnak és a menyasszonyomnak, Andinak is!

- Jelenleg mekkora a gazdaság?

- 80 ha-on gazdálkodunk vegyes művelési ágban. A munkafázisok szinte kivétel nélkül gépesítve vannak, sőt jut még kapacitás bérmunkára is. Korántsem vagyok még elégedett, a gazdaság fejlesztése folyamatos.

- A lovassporttal, lovakkal kapcsolatos további terveid?

- Jelenleg minden időmet leköti a gazdálkodás és az ezzel kapcsolatos adminisztráció. Az aktív versenyzés egy kis időre most szünetel. A bírói felkéréseknek viszont továbbra is eleget teszek. A megyében egyedülállóan rendelkezek versenybírói, fogathajtó bírói, valamint lovastusa pályaépítői engedélyekkel.

- Mit szólt a környezeted az önkormányzati választáson elért eredményedhez?

- A szűkebb környezetem bíztatására jelöltettem magam, jómagam sose gondoltam volna rá. Bízom benne sikerül egy kicsit fiatalosabb lendületet vinnem a képviselőtestület egyébként is dicséretes, példaértékű munkájába. Ezúton is szeretném megköszönni községünk lakóinak, hogy bizalmat szavaztak nekem és számos szavazattal hozzájárultak mandátumomhoz.

- Ezek után már én is csak sok sikert kívánhatok, és köszönöm hogy a Berceli Napló rendelkezésére álltál!

- Én köszönöm a lehetőséget!

Kerekes Mihály

Kerekes Mihály

A tiszaberceli vőfély : Kerekes Mihály
Az igazi vidéki lakodalomból nem hiányozhat a vőfély. Ő az, aki irányítja levezényli a lagzit, gondoskodik a megfelelő hangulatról.  Szavára mindenki odafigyel: ha ő megszólal, a násznép kíváncsian hallgat. A vőfély-versek régi hagyományra tekintenek vissza, sok helyen már kívülről fújja őket a falu apraja nagyja. A strófák megfogalmazása általában a földrajzi elhelyezkedéstől függően eltérő. Abban viszont megegyezik minden vőfély, hogy aki ezt a hivatást választja, az szívvel-lélekkel végzi. Ezt a gyönyörű ám felelősségteljes hivatást választotta Kerekes Mihály is.

Mivel édesapja egykoron vőfélykedett, így szinte egyenes út vezetett  ahhoz, hogy ő is vőfély legyen. A versek nagy részét édesapjától vette át, s az idők folyamán csiszolgatta, bővítgette a kelléktárat. Már 14 éves korában besegített a nagyvőfély mellett, mint kisvőfély és felszolgálóvőfély. Mikor azt a feladatot kaptam, hogy beszélgessek el Miska bácsival, milyen is volt régen egy igazi lakodalom, milyen is volt egy igazi vőfély munkája, bevallom, egy kicsit féltem. mit is kérdezhetnék, hogy hogyan kezdjem majd el a beszélgetést.

Azonban már a találkozásunk első perceiben kiderült, hogy ez a félelem alaptalan volt. Miska bácsi tele van energiával, s csak úgy sugárzik belőle az életerő. Szinte hihetetlen, hogy már a 74. életévében jár! Mikor jövedelem célját elmeséltem Miska bácsi takaros kis házába invitált, leültetett- és szinte minden kérdés nélkül özönlött belőle rengeteg kedves emlék. Még életemben nem hallgattam ilyen élvezettel senkit. Egy igazi vőfélyhez illően gyönyörűen mesélt az igazi falusi lakodalmakról, a régi vőfélyi szokásokról. Régen ugyanis a vőfély dolga nem csak a lagzi levezetése, hanem az ő feladata volt a vendégsereg meghívása is.

Szalagos kalapban, fehér ingben, fekete egyenes szárú nadrágban, bőrcsizmában, bokrétás, faragott bottal a kezében járta végig a meghívandó vendégsereget. Az igazi munka azonban az esküvő napján zajlott. Külön vers  volt a menyasszony, illetve  vőlegény-bucsúztatáshoz, külön a menyasszonykikéréshez, külön az ebés és vacsora minden fogására. Más és más rigmusok tartoztak a templomhoz és házasságkötéshez, vagy a menyasszonytánchoz. Ezek a versek többnyire tréfás, szórakoztató versek voltak, de akadtak közöttük igazán szívhezszólóak is. Minden strófa célja a vendégek hangulatának fokozása volt. Ebéd előtt egy tréfás asztalhoz-ültetés szokott elhangzani, ami nagyon tetszik a vendégeknek. Tisztelt Vendégsereg! Terítve az asztal, most már mindenki elülhet. Met engemet odakint zaklat a szakácsné, hogyha sokat várunk, bizony mind elázik a lé. És a legényeknek is viszket a talpuk, hogy az ételt-italt ide behordhassuk, és azt a szok szép leányt, menyecskét is forgathassuk.

Ha úgy látja a vőfély, hogy a vendégsereg érti a viccet, akkor az ételek előtt is tréfás rigmusok kerülnek elő. És még mondhatnám, hány féle szokást mesélt még Miska bácsi. Járt ő a megye egész területén vőfélyeskedni, s ahol megfordult, mindig új és új szokásokkal gazdagodva tért haza. Meg is becsülték őt, bármerre is járt Büszkén mutatja, hogy egy fotóalbumnyi már azoknak a pároknak a képe, akiknek a lakodalmában ő vezényelt. És még mennyi pár hiányzik belőle! Ma már nem vállal vőfély szerepet. A 60 évnyi vőfélyi munka után nem is kívánhatnánk neki szebbet, mit  amivel az ifjú párt köszöntötte oly sokszor:

Legyen bőven termése,
hogy az embert a házából ki ne nézze.
Búzaföldjén kész pogácsát arasson,
és a kútjából víz helyett bort húzhasson.
Dugóhúzót fúrjon be a kertjében,
szilvapálinkaforrást leljen helyébe.
A borocskáját ne tartsa a hordóba,
hanem csapolja át amolyan Bibliai korsóba.
Kisudvarán kacsák, libák, pulykák,
kismalacok legyenek, és ha kell
azok mindjárt meg is süljenek.
És ha baj lesz, mit az Isten ne adjon
Könnyeiből savanyú víz fakadjon.
És ami sós, az igazi sós legyen
Mégpediglen paprikával vegyesen
És a zsebébe be ne nyúljon anélkül
Hogy ezerannyi ne váljék a pénzéből.
És ő magának ne is legyen más dolga
Egész nap csak a vendégeket fogadja.

Kiss István

Milyen furcsák vagyunk mi emberek! Községünkben lakó embertársainkkal nap-mint nap találkozunk, és azt gondoljuk, ismerjük is egymást. Holott szinte semmit sem tudunk a másik ember életéről, sorsáról.

Ez a gondolat jutott az eszembe, amikor felkerestem Kiss István cipészmestert azzal a szándékkal, hogy elmesélje élete történetét. Megfogalmaztam előre magamban a szinte már sablonos kérdéseket: hol tanulta a szakmát, kitől, mikor, miért és még egyéb a cipészszakmához kapcsolódó érdekesség szerepelt közöttük. Azonban ez mind füstbe ment, hiszen nem tudhattam, hogy nem csak egy egyszerű cipészmesterrel van dolgom, hanem egy olyan emberrel, akinek az élete tiszta kaland és történelem.

Pista bácsi 1909 októberében született. Gyermekkorában édesapja mellett segédkezett a mezőgazdaságban, majd 16 éves korában gyermekkori barátja, Ribár József ösztönzésére állt be cipésztanulónak. Tanulóéveit Mizerák János mellett kezdte, majd Klein Sándorhoz került. A 3 év segédidőt az utóbbi mesternél töltötte.

1926-ben alapítótagja volt a tűzoltóegyesületnek.  Ígéretet kapott ha tűzoltó és légvédelmi tanfolyamon vesz részt, akkor nem viszik el katonának. Ám még a tanfolyam befejezése előtt kezébe kapta a behívó parancsot. Mivel vékony csontozatú gyerek volt,  a parancsnoka köveket emelgettetett vele, hogy erősödjön. Csaroda és környékén teljesített szolgálatot a határőrségnél, ahol őrmesteri rendfokozatig jutott el. Ezt a rendfokozatot azonban visszavonták tőle, miután egy csempészt elfogott és megvert. Ebből bonyodalmak keletkeztek és lefokozták. A fronton 4 évet töltött el, mielőtt hazatérhetett volna. Hazatérése után ismét Klein Sándor műhelyébe szeretett volna visszakerülni, ám az arra hivatkozva hogy kiesett a gyakorlatból, csak fele bért lett volna hajlandó fizetni. Ezen Pista bácsi mérhetetlenül megharagudott, és egy tokaji mesterhez ment dolgozni.

Később mestere ösztönzésére a Bonyhádi Cipőgyár felé vette az útját. Itt újabb 3 év várt rá. Nyaranta hazajárt az aratásban segédkezni. Egyik ilyen hazautazása alkalmával összetűzésbe került édesapjával, aki elzavarta a szülői háztól. A bajt még az is tetőzte, hogy a cipőgyárban sem kapott munkát. Biztatták, hogy esetleg 3 hónap múlva lesz újra felvétel a gyárban, addig valahogy húzza ki. Mindösszesen annyi pénze volt, amit ruhái eladásából szerzett. Hogy szavait idézzem: még a keménygalléromat is eladtam. Ám fékezhetetlen és kalandvágyó kedve itt sem hagyta nyugodni. Sopron felé vette az útirányt, ahol egyik barátja szüleinél lakott egy pár napot, majd a bécsi csipkegyárban akart szerencsét próbálni.

A határnál azonban visszafordították, így egy csehországi cipőgyárat célzott meg újabb állomásként. A határon itt is elfogták és egy lőcsei vámőrségbe hurcolták, ahol fogdába zárták. A kihallgatás és a tárgyalás váratott magára, s mivel a szabadság iránti vágy újra fellángolt Pista bácsi szívében, szökést tervelt ki. Mivel tudta, hogy a mellékhelyiségek a helyőrség másik oldalán vannak, ezért hasmenést színlelt, s minden egyes kikérezkedéskor megfigyelte az udvar felépítését, a falakat és az esetleges szökési útvonalat. Végül a mellékhelyiség egyik kis ablakánál döntött, mely az utcára nézett. Egy óvatlan pillanatban amikor  az őr nem figyelt oda kimászott és kiugrott az útra. De az ablak szintje és az utca szintje között mintegy 3 m. volt a szintkülönbség. Így a földetéréshez csúnyán kificamította a bokáját. Sántikálva és bujdosva, többnyire csak éjszaka igyekezett haza Magyarországra. Nem tudhatta, mikor lépte át a határt, hiszen határmenti településeken is svábul beszéltek. Végre megpillantott egy magyar egyenruhás rendőrt. A rendőr bekísérte, majd miután jegyzőkönyvet vettek fel, megkezdték a hazatoloncolását. Először Tokajba küldték, ahol a főjegyző már jól ismerte még a tanulóévei idejéről. Innen kísérték haza Tiszabercelre. Félt a szüleivel való találkozástól, ám ők könnyes szemmel és ölelő karokkal várták. Édesanyja kérésére feledve korábbi haragját visszatért Klein mester műhelyébe dolgozni, majd önálló mesterként folytatta a szakmát.

Ez idő alatt nevezték ki a tűzoltó-egyesület parancsnokának. A község vezetésével nagyon sokszor került összetűzésbe, mivel véleményét -  mely sokszor ellenkezett az akkor kötelező felfogással mindig nyíltan és egyenesen kinyilvánította. Sok ellensége és sok pártolója is akadt emiatt. A világpusztító vérontás befejezése után beindul a szövetkezetesítés. Ez alól községünk sem volt kivétel. Megbízták Pista bácsit is a cipőipari szövetkezet megalapításával. Mivel ő ellene volt, így erőszakkal kényszerítették a rendelet végrehajtására. 18 társával köztük olyanokkal, akik még csak tervezték, hogy cipészek lesznek megalakították a cipészszövetkezetet. Ennek viszont nem lehetett a vezetője, mivel az akkori vezető és egyetlen pártnak nem volt olyan lelkes híve. Bár lázadó természete miatt sokat szenvedett, oly sok támadás érte, annál több szeretetet kapott hozzátartozóitól.

Bár őt és feleségét nem áldotta meg az ég gyermekkel, nem maradt a házuk gyermekzsivaly nélkül. A rokonságban lévő aprónépet szinte gyermekeiként szerette s nevelte. És arra, hogy a szeretet nem csak pillanatnyi lángolás lehetett a legjobb bizonyíték az, hogy ezek a fogadott gyermekek, sőt ezek gyerekei is szinte állandóan látogatják. Így az öreg cipészmester bízhat benne, hogy otthonában mindent szeretet fog övezni. Bár Pista bácsi immáron 88 éves és nem vállal már megbízást, élettől meggyötört kezében büszkén forgatja az egykor elkészített és fényesre bokszolt lábbeli mestermunkát.

Akadt közöttük olyan, amely még viselve sem volt. Mindegyik sok munkával és szerető műgonddal készült el. Elhomályosult szemmel nézegeti, forgatja a cipészmester a cipőket. Ahogy szemléli őket, újra felelevenedik tekintetében a régi sok szép emlék..

Kolozsi László

Kolozsi László

Annak ellenére, hogy a címben szereplő személy szomszédom és ismerem már lassan 24 éve, elég nehezen tudtam vele időpontot egyeztetni a riport elkészítéséhez. Ugyanis állandóan úton van vagy dolgozik. Hol éppen állatszállítást szervez, vagy a vágóhídon dolgozik, illetve a húsüzletben tartózkodik. A lényeg az, hogy állandóan elfoglalt, szinte csak éjszaka tud egy helyben maradni.

1950 augusztus 4-én született Tiszabercelen. Boldog gyermekéveire szívesen emlékszik vissza, nagyon sok jóbarát között. A számtalan népies, falusi játék, a közös pecázások, legeltetések összekovácsolták a környékbeli gyerekeket. Általános iskola után a nyíregyházi közgazdasági technikum kereskedelmi szakán végzett. Ezután a vencsellői ÁFÉSZ-hez került ellenőri, majd vendéglátói előadói munkakörbe, de az iroda szűkösnek bizonyult egy vidéki életmódhoz szokott fiatal számára. Így került a sárospataki ÁFÉSZ-hez felvásárlói munkakörbe. A munkatársakkal való állandó feszültségek miatt azonban ezt a munkahelyet is elhagyni kényszerült.

1973-tól magánzóként próbált szerencsét, de az akkori községi tanács nem ezt jó szemmel. 73 őszétől a nyírteleki ÁFÉSZ-nél helyezkedett el. Sajnálatos módon az ÁFÉSZ. egyesült a nyíregyházival, így feszültségek alakultak ki az irodán belül Ekkor került az ÁFÉSZ. orosi húsboltjába. 1977-ben miután megnősült, hazajött a tiszaberceli húsboltba hentesként dolgozni. Ez volt az a szakma, amit az állattenyésztés mellett igazán meg tudott szeretni. A berceli üzletet lebontották, így ezután maszek fuvarozóként próbálta keresni a kenyerét. Kemény munkával igen szépen tudtak így haladni. Az infrastruktúra fejlődésével, a gázvezeték kiépítésével a fuvarozásnak befellegzett, ezért 1991-ben megnyitotta saját húsboltját.

- Ha a környékbeliek kiejtik a Kolozsi nevet, az valahogy mindenkinek összefügg a lótenyésztéssel. Honnan indult ez?

- A lovak szeretete minden magyar ember vérében szerintem benne van. Anyai nagyapámnak köszönhetően már 3 éves koromben saját lovam volt. Sajnos a tsz. elvitte, így annak érdekében, hogy lóközelben lehessek, eljártam lovat vezetni, ekekapázni. Nagy ünnep volt a szüreti felvonulás, mert akkor lovagolhattunk is.

- Hány ló fordult már meg a kezei között?

- Több ezer.

- De igazából melyikre a legbüszkébb?

- Én mindegyikre büszke vagyok. Minden lónak megvan a maga szépsége. De a legbüsz6kébb mégis arra vagyok, hogy sikerült bebizonyítanom a magyar lótenyésztési szakembereknek, hogy saját tenyésztésű mént is elő tudunk állítani.

- Ennyi lovat takarmányozni nem kis feladat. Mekkora gazdaságot kell ehhez fenntartani?

- Bérelt földekkel együtt összesen 54 hektáron gazdálkodunk, de inkább küszködésnek nevezném. Mind az időjárás, mind a kormány politikája a gazdálkodók ellen irányul. A ló biztosítja az évi 365 napos munkát, akár napi 18 órában. Elkezdtünk egy komolyabb istállót építeni, de sajnos mint mindenkinek, a földek megművelése elvitte a pénzt. Remélem a közeljövőben sikerült majd befejezni.

- Ha már a közeljövő szóba került, milyen tervei vannak a jövőt tekintve?

- A jelenlegi állományomat szeretném mind mennyiségben, de inkább minőségileg fejleszteni. Jelenleg van olyan kancám, amely az országos szemlén már kétszer lett a szemle legszebb kancája. Van két remek szaktanácsadóm, akikkel szinte minden délelőtt átvitatjuk a falu, illetve a saját gondjainkat. A 84 éves Gönczi Sanyi bácsi és a 88 éves Görömbei Pista bácsi még ilyen idős koruk ellenére is aktív dolgozók. Igazi példaképek a mai fiatalok számára.

Egy gyermekkori álmomat lehet, hogy most valóra tudom váltani a Barátok Tiszabercelért Egyesület segítségével. Pünkösdkor egy lóversenyt szeretnék szervezni. A gazdaságunkat a fiam fogja képviselni versenyzőként, remélem jó eredménnyel. Három megye közel 20 fogata és 60-70 lovasa jelezte részvételi szándékát. Emellett mintegy 300 vendégre számítunk. A verseny győztese személyében pedig pünkösdi királyt koronázunk.

- A község vezetése részéről kap valamilyen támogatást?

- Egyelőre csak erkölcsi támogatást, de már ez is fejlődés. Valahogy sosem volt a szíve csücskük a lovassport. Remélem a verseny sikerrel zárul és ez meggyőzi mind őket, mind a község lakosságát arról, hogy vannak még Tiszabercelnek értékei. Azt hiszem örök érvényű a szólás. Segíts magadon ember, az Isten is megsegít!

Korocz József

A Berceli idős emberek körében nem hangzik ismeretlenül Korocz József neve, hisz a falunk lelkésze volt 1896-tól egészen 1927-ig. Már fiatal korában kitűnt szép csengő hangjával és az átlagosnál kifinomultabb zenei hallásával. Ez utóbbi adottságát kamatoztatta teológus évei alatt, hiszen egy rövid időre érdeklődése középpontjába került a magyar népzene, és a korabeli ifjúság kedvelt zenéje: a hazafias érzelmekkel átitatott magyar nóta.

Kezdetben hallás után tanulta meg társaitól a szebbnél-szebb Imádságokat, majd később úgy döntött, hogy ezeket az utókor számára is rögzíti. Erről tesz bizonyságot a nemrégiben (kb.3 hete) előkerült kottáskönyve. E kötet nemcsak azért érdekes, mert szép kort ért meg, - hiszen több mint 100 éves hanem mert a benne található zenei anyag legnagyobb részét saját kezével írta kottába, szemünk gyönyörködtetésére. A Kottáskönyvébe, a teológus társaitól hallott, népdalokon hazafias énekeken kívül megzenésített imádságokat is felvett. Ebből egy részlet:

Isten! Adj hozzánk felett,
tiszta kéklő szép eget
Partjain Tiszának Dunának
áldva szálljon felleget.
Mézet önts Tokaj borába
búzát Alföld ugarába
mely tűrt annyi éven át.
Boldogítsd e szép hazát.
Adj erőt hős nemzetének,
hogy szeresse a honát

(Nemzeti zászló Részlet)

Körössy György

II. Rákóczi Ferenc belső kamarása.

Tiszabercelnek Bessenyei mellett, van egy másik híres szülötte is. Ki tud róla? Esetleg nagyon kevesen utána járni sem könnyű feladat. A mi szürke eminenciásunk nagyon kevés nyomot hagyott maga után.

A neve: Kőrössy György Tiszabercel nemes földbirtokosai közé tartozott. Születéséről, diákéveiről még nem sikerült anyagot találnom. Nem említik a lexikonok sem.

Amit róla tudok, egy régen megjelent újságcikkben olvastam. Neve akkor bukkant fel először, amikor Sárospatakon megalapította a trinitárius kolostort. Ettől kezdve a Rákóczi névvel együtt több helyen is jelentkezik. Zrinyi Ilona 1680-ban meghívja Sárospatakra és II. Rákóczi Ferenc belső kamarása lett. Kőrössy kitartott a család mellet a  vészben is. Munkács várának ostrománál. Ő vezette a család pénzügyeit, őrizte a családi tárházat. Fönnmaradt utána az a gondosan vezetett számadáskönyv is, amit 50 éves kamarási működéséről vezetett. Tisztakezűsége és megbízhatósága olyan nyilvánvaló volt hogy főkamarási tisztét megtarthatta II. Rákóczi Ferenc Lengyelországba menekülése után is.

Az 1703-ban hazatérő fejedelem a kincstárnoki címet is neki adta Munkácson. 1711-ben Lengyelországba utazott a fejedelem után, és magával vitte a család legértékesebb kincseit is. 1714-ben visszatérése  után rábízzák Sárospatakon a kincstári tulajdonba vett Rákóczi vagyont, s azt élete végéig 1730-ig kormányozza. Közben feljegyzéseket készített a Rákócziaknak abból az okleveles anyagából, amit időközben beolvasztottak a királyi oklevéltárba. A mi hűséges és megbízható zürke eminenciásunk méltatlanul merült feledésbe. Tegyünk valamit hogy neve a homályból ismét előkerülhessen!

Kozma István

Kozma István

1953-ban született Budapesten. Szülei a kedvezőbb munkalehetőségek miatt költöztek fel akkoriban a fővárosba, de a gyermekáldást követően azonnal visszajöttek Tiszabercelre. Általános iskolai tanulmányai után a nyíregyházi Kossuth Lajos Gimnáziumban koptatta a padokat. Érettségit követően néhány hónapig a tiszaberceli Mgtsz-ben dolgozott adminisztratív munkakörben, majd Nyíregyházán egy Műanyagipari Szövetkezetnél helyezkedett el. 1975-ben a Cipőipari Szövetkezetnél kapott lehetőséget szakmai tudásának kamatoztatására. Az itt eltöltött évek alatt több szakmai tréningen és tanfolyamon vett részt, folyamatosan fejlesztette, bővítette ismereteit. A szakmai ranglétra buktatóinak sikeres leküzdése után hamarosan a Szövetkezet elnökévé választották, mely pozíciót 1996-ig, távozásig töltött be. Az állami szféra után magánvállalkozást alapított: bőr nagykereskedéssel alapozta meg hírnevét a megyében.

Mind a gimnáziumi, mind a szövetkezetekben eltöltött időszak alatt fontos szerepet töltött be életében a sport. Kezdetben kisebb csapatoknál futballozott, majd 1971-től igazolt játékosa lett a nyírség Spartacusnak. Sajnos egy térdsérülés miatt 77-ben félbetört a sportpályafutása. Jelenleg feleségével és két gyerekével Nyíregyházán élnek.

- Az Ön neve nem minden tiszabercelinek a fülében cseng ismerősen. Ám amikor a Tisza úton létrehozott horgásztóról, illetve leendő üdülőterületről beszélünk ugrásszerűen emelkedik az ismertségi mutató.

- Gyermekkorom óta nagyon szeretem a horgászatot és egyáltalán a Tiszát. Régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy létrehozok egy ilyen tavat, de vártam a kedvező alkalomra. Szerencsés véletlen, hogy pont itt Tiszabercelen sikerült ezt így összehozni. Természetesen ez még nem a végleges formája, de folyamatosan szépítjük, építjük ahogy a pénzügyi tárca engedi. Az pedig, hogy még nem vagyok annyira ismert, egyáltalán nem meglepő, hiszen gyermekkorom óta távol élek Tiszaberceltől.

- Ismerősei, családja körében milyen vízhangot váltottak ki a horgásztó létrehozása irányában tett lépések?

- Kezdetben csak legyintetek, gondolván, hogy csak fellángolás az egész. Később azonban látván komoly elhatározásomat mindenki mellém állt. Olyannyira, hogy Péter fiam már ezen a vonalon fejleszti tudását; a Debreceni egyetemen most szerzi meg másoddiplomáját halászati szakmérnök szakon. Lányom, Mónika pedig a Kereskedelmi Főiskolán most elsőéves. Akár gazdasági, akár szakmai oldalát nézem ennek a vállalkozásnak, biztos, hogy családon belül lesz kire támaszkodnom.

- Milyen feltételekkel lehet igénybe venni a horgászoknak a tavat?

- Mivel Halászati Felügyelőségnél be vagyunk jegyezve, kizárólag Állami Horgászjeggyel rendelkezők horgászhatnak nálunk. Ezen felül természetesen napijegyet is kell váltani, amely két hal kifogását foglalja magában. Mindezekkel együtt a tavalyi évben történt nyitást követően nagyon kedvező visszajelzések érkeztek a horgászok részéről. Természetesen ehhez hozzájárult az is, hogy kultúrált körülmények között, zárt parkolóval, büfével, folyamatos magas minőségű halállománnyal várjuk a szabad idejüket nálunk eltölteni szándékozókat.

- Ezek után gondolom, nehéz lesz újat felmutatni!

- Dehogyis! Hiszen még most kezdjük a parkosítást, fásítást. Sátorhelyeket alakítunk ki, valamint egy komolyabb vendéglátó egységet is szeretnénk. A hátul kisebb tavacskákban ivadéknevelő és egy teleltető lesz a halaknak létrehozva. Rengeteg tervünk van még a jövőt illetően, de ezt mind-mind majd az idő fogja valóssá formálni.

- A horgásztó létrehozása mellett van még valamilyen Tiszabercelt érintő hasonló volumenű elgondolása?

- Egyenlőre nem tervezek a tavon kívül semmit. Azt szeretném elérni, hogy ezt a tó egy igazi horgászparadicsommá váljon, üdítő színfoltja legyen Bercelnek és tovább öregbítse községünk hírnevét!

- Köszönöm a beszélgetést!

Kun Tamásné

Ugyan Csabikám, miért pont rám lennének kíváncsiak. Nem is tudom, hogyan juthattam eszedbe! - mondta Erzsike néni, amikor próbáltam rábeszélni, hogy szerepeljen a rovatunkban. Sokáig kellett győzködnöm, de  igaz vonakodva beleegyezett.

- Tudod, nem sok újat mondhatok magamról, - kezdi a beszélgetést, miközben helyet foglal mellettem a teraszon - hiszen Tiszabercelen élek 1949-től, mióta megszülettem, így mindenki ismer a faluban és én is mindenkit ismerek. Az általános iskolát természetesen itt Bercelen végeztem, majd az ibrányi gimnáziumban szereztem meg az érettségi bizonyítványt. Érettségi után egy könyvelői vizsgát tettem és 1974-től dolgozom a takarékszövetkezetnél. A szövetkezet 1982-ig gávavencsellői, majd ibrányi tulajdonba került. Éppen 25 éve, hogy ennél a pénzintézetnél dolgozom. 1966-ban mentem férjhez, házasságunkból két gyermekünk született: Zsuzsa és Tamás. Mindennapjaim munkával telnek. Napközben a takarékszövetkezetben dolgozom, aztán persze a falu többi lakosához hasonlóan gazdálkodással is foglalkozunk. A szántóföldön növényeket termesztünk, itthon pedig állatokat nevelünk. Egy pillanatra itt befejezi a beszélgetés, mert közben édesanyja érkezett meg. Kíváncsi volt, hogy van a kislánya. Három-négy mondat után miután meggyőződtek egymás egészségéről, már búcsúzkodnak is.

- Látod Csabikám folytatja mosolyogva a társalgást hiába dolgozom a falu központjában, édesanyámtól hamarabb tudomást szerzek a körülöttünk zajló eseményekről.

Na, de visszatérve a hétköznapokhoz, ha csak időm engedi és miért ne engedné , nagyon szeretek főzni. Van is hála Istennek kinek, hiszem Tomi fiam nagyon szereti a hasát, és jó étvágya van. Lányom, Zsuzsa most ment nem is régen férjhez. Ők is Tiszabercelen élnek, a férjével, és a balsai általános iskolában tanít.

Tavaly sajnos nagy tragédia ért bennünket. Júliusban váratlanul meghalt a férjem. Istenbe vetett hitünknek igazi próbatétele volt ez. Nagyon nehezen tudom ez még most is feldolgozni. Mégis mondhatom, hogy meg vagyok elégedve a sorsommal, hiszen igazi boldog életem van. Férjemmel, Tamással megtaláltuk a boldogságot a két gyermekünkben. Most is ők segítenek nekem abban, hogy elviseljem a rám mért próbatételeket és az életet továbbra is szépnek láthassam.

- Köszönöm a beszélgetést és kívánom Erzsike néninek, hogy még sok-sok éve teljen el boldogságban!

László Antal

László Antal

László Antal. Ki ne tudná községünkben, hogy ki ez az ember. Annak ellenére, hogy nem falunk szülötte, azt hiszem mindenki ismeri. Egy szatmári községben Mérken született. Itt járt általános iskolába is, majd nagybátyja unszolására Békéscsabán folytatta tanulmányait. Ezután a nyíregyházi tanárképző főiskolára jelentkezett matematika-technika szakra.

A főiskola elvégzése után 1973-ben feleségével akivel a főiskolán ismerkedett meg a paszabi illetve a berceli általános iskolában kezdtek el tanítani. 1975-től már mindketten Tiszabercelen tanítottak. Most így 25 év távlatában visszatekintve csodálatosnak találja a tanári hivatást. Vallja, hogy mindaddig, amíg a tudás fényének halvány lángját fel tudja lobbantani a gyermeki fejekben, van értelme a fáradozásnak. Úgy érzi a mostani változó, rohanó, munkanélküliséggel teli világunkban még több szükség van a bátorító, bíztató szavakra.

A gyermekek nagyvilágba történő kilépésében nekik kell a legtöbb segítséget adni, a legjobb példát mutatni. Ez sokszor nagyon nehéz. Véleménye szerint azonban minden fáradtságot megér, ha úgy látja, hogy tanítványai megállják bárhol a helyüket. Pályafutása során tevékenykedett csapatvezetőként, 10 évig igazgató-helyettesként látta el feladatait. Jelenleg a Bessenyei György Általános Iskola és Óvoda igazgatója. Úgy érzi, hogy bár helyettesként gyakorlatot szerezhetett, az iskola vezetésében, most mégis nehezebb, másabb teher nehezedik a vállán.

Míg eddig a gyerekek problémáival közvetlenül találkozhatott, addig most a kevesebb óraszámai miatt ezt csak a nevelőkön, osztályfőnökökön keresztül teheti meg. Reménykedve beszél az új NAT-ról (Nemzeti Alaptanterv). Úgy gondolja, hogy már mindenki idegenkedik az új dolgoktól, mégis érdemes átállni erre, mert magasabb általános műveltséget sajátíthatnak el segítségével a tanulók. Annak kiküszöbölésére, hogy mint vidéki tanulók ne érezzenek hátrányt a városi tanulókkal szemben, a mi diákjaiknak folyamatosan színházi látogatást, úszótanfolyamot, különböző nyelvi képzést, informatikai továbbképzést szervez. Bízik benne, hogy a tiszaberceli általános iskolából kikerült diákokról bármelyik középiskolában most és a jövőben is elmondatják majd: Ez egy jól felkészített tanuló!

Márczi Tamás

Márczi Tamás

Negyvennyolc éve került a Vízügyi Igazgatóság jóvoltából községünkbe Márczi Tamás. Ő azon emberekhez tartozik, akiknek mindig van egy jó szava a másiknak, s ha kell kérés nélkül, segít társain.

1933. március 20-án született Kemecsén. Édesanyja Juhász Zsuzsanna, édesapja Márczi Sándor. Szülei földműveléssel foglalkoztak, volt mikor földet is béreltek. Heten voltak testvérek 3 fiú és 4 lány. Általános iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte, majd a 6 elemi elvégzése után Nyíregyházára került ipari tanulóként. Itt a lakatosmesterséget 1947 és 1950 között tanulta ki. 1950-ben Miskolcra került és három éven keresztül karbantartóként a Martin kemence mellett a kohónál dolgozott. 1953-ban bevonult katonának, két év után 1955 novemberében szerelt le. A katonaság után, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva házasságot kötött 1956. január 7-én Végső Gizellával. (Ebben az évben ünnepelték 50. házassági évfordulójukat!) Még ugyanebben a hónapban állást is kap a Vízügyi Igazgatóságnál Kemecsén. Házasságukból négy gyermekük született, Zoltán (1956), Gizella (1958), Katalin (1960), Zsuzsanna (1967). Gyermekeik ma már ritkán járnak haza, ketten közülük Budapesten élnek, s összesen 6 unokával ajándékozták meg őket.

Második gyermekük születésekor 1958-ban kerültek Tiszabercelre, s a Tisza mentén kaptak szolgálati lakást. Innen jártak be minden nap a gyerekek az iskolába. 25 évig laktak itt. Szerették ezt a részt, csendes, nyugodt hely volt.

Tamás bácsi még dolgozott a ma már több mint100 éves Szivattyútelepen. A két gőzgéppel és két kazánnal működő létesítményben nem volt könnyű a munka. Főgépésszel, segédgépésszel és 8-10 munkással dolgoztak. Utoljára 1970-ben, a nagy árvíz idején működött ez utoljára, hiszen 1968-ban felépítették az új telepet. Azóta minden évben karbantartják, újraolajozzák a gépeket, s ő nagy örömmel segít ezekben a munkálatokban.

A vízügy mellett bikatartással foglalkozott. Egyesek szerint neki voltak a legszebb és legtisztább állatai a környéken. A Tiszához jártak le itatni, a töltésről kapta a szénát. Régen még sorba kellett állni egy-egy darabért, ma már ingyen sem kell. Nem akarta abbahagyni ezt a tevékenységét, hiszen a szenvedélye volt, de már 1992-ben alig tudta az utolsó kettőt eladni.

1992-ben ment nyugdíjba, fájó szívvel. Ha kell, még mindig vissza-visszajár a Szivattyútelepre, hátha akad egy kis besegíteni való, az árvízkészültségeknél.

1998-ban a Tisza úton a vásároltak egy lakást, s ide várja unokáit szeretettel, vagy ő maga utazik hozzájuk.

Köszönöm a beszélgetést, további jó egészséget kívánok!

Máté András

A mostani riportom előkészületei semmiben nem különböztek az eddigiektől. Előzetesen időpontot egyeztettem és felkészültem néhány kérdéssel, melyek talán érdekelhetik olvasóinkat. Bele is estem alaposan abba a csapdába, amelybe gondolom már Önök közül is oly sokan beleestek. Nevezetesen azt gondoltam, hogy mivel nap, mint nap találkozom Máté Andrással, tehát tudom milyen ember. Nos ez hatalmas tévedés. Addig amíg nem ülünk le beszélgetni valakivel, illetve nem ismerjük meg, felelőtlenség személyiségét megítélni, vagy valamilyen skatulyába besorolni.

Már az első néhány mondat után megéreztem, hogy egy különleges emberrel ülök szemben. A legmélyebb őszinteséggel kaptam kérdéseimre a válaszokat és olyan gyorsan, olyan friss gondolatritmussal, mintha már tudta volna előre mit akarok kérdezni. Egyetlen dátum, egyetlen évszám, vagy akár helység, esetleg személy nevének a gondolatok mélyéről történő felszínre hozatala nem okozott problémát számára - mintha csak minden az imént történt volna!

Pedig a földi lét pályafutása nem mostanában indult Bandi bácsi számára. 1947 nyarán látta meg Tiszabercel fölött a napsugarakat, amelynek jótékony hatását négy éves koráig élvezhette kicsiny falunkban. 1951-ben ugyanis Baktalórántházára, majd Vásárosnaményba költöztek. Tizennyolc éves korában elvégezte a mezőgazdasági technikumot, majd két éven keresztül a hazát szolgálta Szabadszálláson. A katonaévek után visszatérve Tiszabercelre, négy társával megalakította a Niagara együttest. Nagyon sok fellépés és lagzi hangzott akkoriban az együttes muzsikájától.

1970-ben megnősült, majd a buji termelőszövetkezetben lett műhelyfőnök. Ezt hamarosan a tímári lakatosüzemben eltöltött évek követték, végül Bercelen a tápkeverő vezetője lett. A mindennapi pénzszerzési tevékenység mellett a tanulásnak is időt szentelt, s levelezőn megszerezte a gépészmérnöki diplomát.

1994-ben a termelőszövetkezet felbomlása után nekifogott egy családi vállalkozás létrehozásához. Mind a fia, mind a veje, illetve a család más tagja valamilyen szinten érdekelt a vállalkozás működtetésében. Jelenleg mintegy 100 hektáron gazdálkodnak, s minden munkafolyamatot sikerült saját gépparkkal megvalósítani. A saját munkafolyamatok mellett lehetőség nyílt bérmunkák végzésére is.

A megtermelt áru értékesítése Bandi bácsi feladata. Szinte az egész ország területére kiterjed a kereskedelmi tevékenysége, bár szükségszerű lenne a külföldi piacok célbavétele is. Különösen igaz ez a volt szocialista országokra. Ehhez azonban nagyobb mértékű összefogás szükségeltetne, hiszen sajnálatos módon a mezőgazdasági vállalkozások túlságos elaprózódása a jellemző napjainkban.

Nem örvendetes dolog az sem, hogy a kisebb gazdaságok támogatása nem igazán megoldott. Nagyon nagy a hitelállomány összege, de igen kevés a kis gazdaságok része ebből. Leginkább a kormányzati körökhöz közel álló nagyvállalkozók részesülnek a hitel nagyobb részéből.

A nap 24 órájából 14 órát vesz igénybe a betéti társaság ügyeinek intézése. Mind a pályázatok, mind az alkatrészek beszerzési forrásainak felkutatása, illetve egyéb ügyek intézése rengeteg időt és fáradtságot igényel. Ennek köszönhetően Máté András egyre inkább próbálja visszavenni a tempót, és a család többi tagját akarja bevonni a cég szorosabban vett irányításába.

Bár eléggé szigorú költséggazdálkodást követnek, arra mindig próbálnak lehetőséget találni, hogy különböző alapítványokat, nemes célokat támogatni tudjanak. Említhetném itt például a Szív Alapítványt, vagy esetleg a Jósa András Kórház részére vásárolt inkubátor megvásárlásában történt segítségnyújtást. A községünkben történt eseményekhez nyújtott adományokról nem is beszélve. Félreértés ne essék: itt nem a támogatások nagyságáról, összegéről van szó, hanem a szándékról! Sajnos azonban sokan az elismerések, értékelések során az összegek számjegyeit veszik figyelembe.

Szabadidejében - már amennyire lehetőség nyílik rá szívesen eljárogat vadászni, és horgászni. Leginkább azonban a baráti alapon történő cserevadásztatás a jellemző, hiszen így lényegesen költségtakarékosabban megúszható a dolog. A horgászatot tekintve pedig túlnyomórészt a környező mesterséges és természetes tavak halai vannak veszélyeztetve.

Valószínűleg még hosszú órákon át tudna még mesélni Bandi bácsi az életéről, munkájáról, ám beszélgetésünk közben csörren a mobiltelefon jelezve, hogy maradt még erre a napra is elintézetlen dolog. És én nagyon bízom benne, hogy még hosszú éveken át fog csöngeni az a bizonyos telefon Bandi bácsi zsebében jelezve, hogy sok még a megoldásra váró feladat.

Mészáros Csaba

Még hogy sporthorgász!!! Hogyan legyen a horgászatot sportszerűen űzni. Mi ebben a nagy kunszt? Bedobja az ember a csalit a horgon, aztán veszi ki a nagyobbnál-nagyobb halakat a vízből, amiből majd finom halászlevet rottyantunk.

Ugye-ugye, milyen sokan gondolkozunk így, s valljuk be őszintén fogalmunk nincs róla, hogy a horgászatot is lehet mesteri, sőt művészi szinten űzni. Persze nekem már könnyű ezt mondani, hiszen láttam Mészáros Csabát horgászni, sőt egy kicsit be is avatott a halfogás titkaiba.

Előre kell bocsátanom egy tényt: Csaba személyében nem csupán egy tiszaberceli, horgászatot kedvelő fiatalemberről írok, hanem egy nemzetközi versenyeken is hatalmas sikereket elért háromszoros megyei válogatott sportemberről. És hogy melyek a hatalmas sikerek? Két arany és egy ezüstérem az európai elit horgászok mezőnyében.

De mégis, mit tudhat ez a fiú, amit más nem, vagy nem ennyire? Először is eszméletlenül tud halat fogni! Ehhez azonban nagyon sok gyakorlás, tanulás és rutin kell. Ja, és nem mellékes a profi felszerelés sem. Óóó, a szerencséről már szót sem ejtek.

Csaba gyerekkora óta szinte minden szabadidejét a vízparton, a botok mellett töltötte. Sokat tanult a környékbeli horgászoktól, halászoktól. Nem kis rutinra tett szert a környékbeli tavak és a Tisza partján. A hobbyhorgászat pedig szép lassan átalakult versenyszerűvé. Egyre komolyabb felszerelések fordultak meg nála, és egyre nagyobb sikerek jöttek a környékbeli amatőr versenyeken. Valószínűleg erre figyelhettek fel a Sporthorgászok Megyei Szövetségénél is hiszen idén tavasszal a megyei válogatottba választották. Kellett persze jó nagy szerencse is, hiszen az egyik válogatott kerettag nem tudott jelen lenni egy nemzetközi versenyen és a helyette beugró Mészáros Csaba véletlenül csapat elsőként a romániai bajnokot is legyőzve juttatta aranyéremhez a magyar válogatottat! Így állandó kerettaggá avanzsálta magát, s hogy ne éljen vissza a bizalommal, immáron harmadszor ismétli meg ezt a teljesítményt. Meg kell még itt említenem külön Csaba kérésére Turkó Sándornak, a Megyei Versenyszövetség Elnökének a segítségét is, hiszen nélküle aligha lenne most Tiszabercelnek ilyen eredményes versenyzője. Nem szabad elfelejtkeznem a szponzorokról sem, hiszen ez nem egy profitorientált sportág. Számtalan kisebb támogató mellett nagy segítséget nyújt a versenyzéshez jóbarátja, Varga Árpád, a Sellő horgászbolt tulajdonosa. A versenyekre komoly felszerelések kellenek, drága etetőanyagok, s ezek beszerzésében nagy segítséget nyújtanak a támogatók.

De hogyan is zajlik le egy ilyen nemzetközi verseny? A horgászok sorszámot húznak, s a kijelölt szektorokban kizárólag különböző nemzetiségűekkel együtt kell elfoglalni a sorszám szerinti helyet. A rajtpisztoly eldördülése előtt két órával lehet ismerkedni a vízzel. Ilyenkor végzik el a versenyzők a beetetést, medervizsgálatot, felszerelések kiválasztását stb.

A verseny ideje alatt kizárólag a kifogott halak súlya számít, s nem a méret, illetve fajta. Sokszor csak grammok döntik el a verseny helyezéseit. A nap végén pedig sporthorgászokhoz méltóan mindenki visszaengedi a halakat a vízbe.

Ennyi nemzetközi siker után mégis van még egy nagy álma Csabának: szeretne a magyar horgász extra ligában a megyei csapattal bajnokságot nyerni és egyszer az életben kijutni a világbajnokságra. Ehhez pedig még sok-sok ilyen szép eredmény kell.

Addig is marad a munka, a gyakorlás és a főzés. Mert hát milyen horgász az, aki a kifogott halat nem tudja elkészíteni. A főzési tudásról pedig a baráti kör tudna igazán véleményt alkotni, hiszen ők fogyasztják legtöbbet a főztjeit. És itt aztán lehet szó halászléről, pörköltről, vagy akár vadas ételekről.

Bár a halászlevet nem szeretem, azért egyszer megkóstolnám majd Csaba főztjét. Mondjuk amelyet világbajnoki győzelmének megünneplésére készít.

Munkácsy Mihály

Munkácsy Mihály

Esőfelhők borították Nyíregyháza egét azon az estén, amikor találkoztunk. Mindig elrontja a kedvem a borús égbolt és úgy általában minden ember arca szomorúbbá válik. A környezet elveszti színes mivoltát és minden szürkévé és egyhangúvá változik.

A tanár úr arca is erről a lelkiállapotról tanúskodott, ennek ellenére nagyon nagy szeretettel és példamutató vendéglátó módjára fogadott. Mindig öröm számomra ha olyan emberekkel találkozhatok, akik ennyire urai az érzéseiknek és környezetükre pozitív kisugárzással tudnak hatni. Azt hiszem a tanár úr élettörténetét megismerve nagyon sokat tanulhatunk arról, hogy miképp viseljük az élet országútján található sokszor elviselhetetlennek tűnő - buktatókat.

Tímári földműves szülők második gyermekeként látta meg a napvilágot. A szülők néhány hektáron gazdálkodtak, s bár nem dúskáltak a földi javakban, nélkülözni sem kellett. A polgári iskolát a néhány kilométerre lévő tokaji iskolában végezte, ami nap mint nap egy kiadós gyaloglással járt. Az iskola után egy paraszti sorból kitörni szándékozó fiatal számára elméletileg két út létezett. Vagy pap lesz, vagy tanító. Mivel idősebb testvére már hallgatója volt a nyíregyházi tanítóképzőnek, ez a pálya választása tűnt a legegyszerűbben kivitelezhetőnek. A szülők azonban a második gyermek kollégiumi költségeit már nem tudták kifizetni, így a naponkénti utazgatás lett az egyetlen megoldás. Rakamazig vonattal, onnan pedig egy használtan vásárolt kerékpárral. Télen-nyáron, esőben, sárban, gyakran éjszakába nyúlóan. Ennek ellenére a gyermekek taníttatása elvitte a szülők minden vagyonát és a pár hektáros földterületet szép lassan eladogatták. Mire a két fiú végzett a család föld nélkül maradt.

A magyar határ lényegesen távolabb helyezkedett el akkoriban mai helyzetétől. Az ország vezetése mindenképp magyar hivatalnokokkal, tanítókkal szerette volna feltölteni az itteni intézményeket, ám nagyon kevés volt a megfelelő ember. Tanár úr kinevezése is egy Kárpátaljai iskolába, Técsőre szólt. A II. világháború viszont közbeszólt és katonának szólítottak minden egészséges férfit. Tanító emberként először karpaszományosként Kassán, majd Pesten járt tiszti iskolába, ezt követően 1944-ben került ki a frontvonalra. Úgy gondolom messze elmarad a tehetségem attól, hogy írott szó formájában érzékeltetni tudjam a háború azon szörnyűségeit, amelyet akkoriban a fronton harcolónak el kellet viselni.

A magyar csapatok Mosonmagyaróvárig történő előrenyomulása után már érezhető volt a katonáknál az elégedetlenség. Több éve tartott már az embertelen küzdelem, mindenki vágyott vissza a családjához. A legcélravezetőbb az volt, ha megadják magukat az orosz csapatoknak. Huszonnyolc hónap hadifogság következett Harkov és Kijev között egy táborban, ahol egy építkezésen próbálták hasznosítani a hadifoglyok testi erejét. Vészesen legyengülve tértek haza (ha egyáltalán hazatértek!) az emberek a fogságból.

A hazatérés után szülői közben járásra Tímáron kapott tanítói állást. Közben Debrecenben és Egerben levelezőn elvégezte a tanárképző főiskolát magyar és történelem szakon. Akkoriban a hat elemi volt még csak kötelező, rengeteg analfabéta ember volt, ezért szervezték a hetedik, nyolcadik osztályt, valamint a dolgozók esti iskoláját.

Eközben Tiszabercelen nagyon rossz légkörben folyt a tantestület munkája. Az iskolák államosítása után a különböző egyházi felekezetekhez tartózó tanárok között mindennapos volt a vita. Emiatt következett be, hogy az itteni tantestület egy részét különböző környékbeli iskolákba szórták szét és egy új gárdát próbáltak összekovácsolni. Ennek a megszervezésére és igazgatására kérték fel Munkácsi Mihályt, melyet 1950. december elsejével el is vállalt. Nagyon nehéz feladat előtt álltak, hiszen mind a tanerőhiány, mind az oktatás alacsony színvonala, mind pedig a helyhiány problémájának megoldása nehezedett rájuk.

Az akkori községi tanács, valamint a rendkívül nehézkes bürokrácia akadályai közötti ügyes szlalomozás meghozta a gyümölcsét. Sikerült először egy új óvodát kialakítani, szép lassan a tantermek fejlesztése is beindult, s a tantestületet is többnyire helybéli fiatalokból kinevelt, életerővel jócskán rendelkező tanárokkal bővítették. A legnagyobb eredményként mégis egy új iskola építése könyvelhető el, hiszen ehhez valóban az egész község összefogása kellett. Ezután beindulhatott a napközi létrehozása, majd kisegítő osztályok beindítása. Lehetőség nyílott továbbá egy községi könyvtár kialakítására is, melyet a napközivel egyetemben az igazgató úr felesége irányított.

Harminchárom év megfeszített igazgatói munka után 1982-ben vonult tanár úr nyugdíjba. Harminchárom év, mely tele volt nehezebbnél nehezebb megoldásra váró problémával, s tele volt szebbnél szebb emlékkel. Az pedig önmagáért beszél, hogy bár igazgató úr több mint tíz éve a megyeszékhelyen lakik, még mindig több óráig tart végigsétálni Tiszabercel főutcáján. Szinte minden lépésnél kedves és megbecsülést sugalló szavak érik, lépten-nyomon baráti, de ugyanakkor tiszteletet sugárzó beszélgetések követik egymást. A vendégségbe történő meghívásokat pedig mindig örömmel fogadja, hiszen Tiszabercel az otthon, Nyíregyháza pedig csak egy lakhely.

Mindezek ellenére tanár úr, ha lehetőség nyílna rá, nem élné újra életét. Arcizmai megfeszülnek, tekintete homályossá válik mikor a háború borzalmas éveit, s felesége elvesztését idézi fel. És ez a szomorúság sokkal fájdalmasabb tekintetében, mint amit bármely borús égbolt előidézhet.

Nagy Lajos

Nagy Lajos

1963.09.06-án született Kemecsén. Édesanyja Vattai  Jolán, édesapja Nagy Lajos. Apja a berceli téglagyár igazgatója volt, majd ennek megszűnésével a nyíregyházi vasipari üzemnél helyezkedett el s innen ment nyugdíjba. Anyja paszabi származású, ő is a téglagyárban dolgozott, ma már nyugdíjas. Van egy nővére, egy évvel idősebb nála, ő Gávavencsellőn lakik. Általános iskolai tanulmányit Tiszabercelen végezte. Már fiatalon vonzotta az erdészet- vadászat, így jelentkezett az egri középiskola szakára, ahová azonban hatszoros túljelentkezés és kollégiumi helyhiány miatt nem vették fel. Apja mindenképpen szakmát akart adni kezébe, ezért beíratta fiát a 110-be esztergályosnak. Elvégzése után azonban soha nem dolgozott ebben a szakmában, inkább álmait akarta megvalósítani. Akkoriban indult Nyíregyházán egy vadgazdálkodási tanfolyam, amit elvégzett, így 18 éves korára teljesült a nagy álma, erdész-vadász lett belőle.

Fiatalon a MAHART-hoz szegődött matróznak. Nagyon érdekes és kalandokkal teli év volt ez. A hajó, amelyiken tulajdonképpen dolgozott, egy vontatóhajó volt, amely több uszályt kötött össze. 100 m hosszú, 15 m széles és 6 m magas volt, többnyire terményeket szállítottak rajta, s beltere akkora volt, hogy focizni lehetett benne. Regensburgtól teljesen a Fekete-tengerig hajóztak. Egy életre meghatározó élmény marad számára, amikor a Kazár-szoroson lefelé utazva egy 10 m magas 20 m széles felületen magyar betűkkel feliratozva meglátta a Széchenyi-emlékművet, hogy hajózhatóvá tette a Dunát.

Hazatérve a Hortobágyi Állami Gazdaságban hivatásos vadász-vadőrként helyezkedett el. Itt olyan híres minisztereket vadásztatott, mint Grósz Károly, Czinege Lajos, volt honvédelmi miniszter. Mint említettem, ebben a szakmában képzelte el jövőjét s elhatározta, hogy vadászati vezető lesz belőle, ezért beiratkozott a debreceni Fazekas Mihály Gimnázium levelező tagozatára. Eközben 1984-ben behívták katonának, másfél évet  töltött Taszáron. Leszerelését követően nem Hortobágyra, hanem Kemecsére került hasonló munkakörbe. Itt töltött évei alatt 1985 és 1987 között Csongrádon egy újabb vadász-vadtenyésztő képesítést szerzett.

1987-ben nősült meg. Feleségül vette Juhász Évát, két gyermekük született, 1990-ben Péter, 1994-ben Dóra. A Kemecsei Állami Gazdaság megszűnése után a Nyíregyházi Vadásztársaságnál tevékenykedett rövid ideig, majd kényszervállalkozóként sok mindennel kísérletezett. A rendszerváltás után fantáziát látott a vadászat- erdészetben s ennek betöltésére létrehoztak egy Betéti Társaságot, amely már több mint 10 éve működik. Főbb tevékenységi köre: erdészeti termelési szolgáltató. Ő viszi a szakmai részét, felesége pedig a könyvelést vezeti.

Jelenleg két vadásztársaság tagja, a bujié és a vásárosnaményié. Véleménye szerint ez sokaknak csak státusz szimbólum, hogy valaki vadász lehet. Ő nem ezt látja benne, hanem inkább a természet közelségét. Soha nem a nagy trófea lebeg szemei előtt. Kérdésemre felelve, hogy milyen állat volt a legnagyobb elejtett vada, csak kitérő választ adott. A vadászat- erdészetnek valami teljesen mást kellene jelentenie az emberek számára.

A vadászat mellett szereti a focit, de ezt a sportot már csak a TV képernyője előtt űzi.

Köszönöm a beszélgetést.

Natkó László

2001-ben éppen 75 éve, hogy községünkben megalakult az önkéntes tűzoltószövetség. Az elmúlt évek során nagyon sokat fejlődtek, rengeteg problémával küszködtek és persze nagyszerű sikereket értek el. Ezen apropó kapcsán beszélgettem a Tiszaberceli Önkéntes Tűzoltószövetség parancsnokával, Natkó László-val.

- Hogyan került kapcsolatba a szövetséggel?

- Szülőfalumban Gáván ismerkedtem meg gyermekfejjel a tüzoltósággal. Itt igen jó csapat volt, országrészi versenyeket nyertek meg a gávai tűzoltók. Kölyökként odacsapódtam, amikor a versenyek voltak.

- Milyen módszerrel dolgoztak a versenyeken akkoriban?

- A lényeg az, hogy volt egy 400-as motor és akkor még száraz szerelés folyt. Az egész folyamat gyakorlatilag annyiból áll, hogy a szivattyút be kellet üzemelni, a szívórész kútba helyezni és a 75-ös vagy az 52-es tömlőt ki kellett húzni.

Amikor kiértél a két sugárcsővel azt az időt mérték. Víz nem folyt rajta, jöttek végig a vizsgabiztosok és nézték, hogy meg van e tekeredve, mert az hibapontot ért. A versenyeket egy kicsit befolyásolták általában az nyerte meg a versenyt, ahol rendezték.

- A versenyeken kívül milyen célja volt a szövetségnek?

- A célja az, hogy a helyi erőket mozgósítsa, a tűzeseteknél, illetve katasztrófahelyzetekben segítsen. Az önkéntes mozgalmakat szélesítették, mert annak idején minden központilag akartak elintézni a régi rendszerben. Ez egyfajta hiánypótlást jelentett, az állami tűzoltóságnál lévő hiányosságokat akarták az önkéntesekkel pótolni.

Régen a gazdák összeálltak, amikor aratás volt és ügyeletet tartottak. Akkor a szertárban volt egy lovasszekér, rajta a vizes tartály és ahol az élet (így hívták a búzát) meggyúlt, akkor gyorsan odamentek és eloltották.

Tulajdonképpen így indult az egész mozgalom. A helyi gazdák és a helyi iparosok összeadták a felszerelésre valót. Bercelen is 1926-ban vették meg azt a kézi hajtású fecskendőt, amely most van felújítás alatt. Idővel, főleg a háború után jöttek a motoros fecskendők.

Jelen pillanatban a csapatlétszám 60 fő körül van. Fiatalítani kellene, mert most nem úgy van mint a tsz időben, hogy kiadták a parancsot: holnap tűzoltó verseny van. Az volt a szerencsénk hogy a csapat magja megvolt. Abban az időben vettem át, amikor a csapat még nem volt szétesve. Farkas Dániel igen jól felkészítette őket amikor parancsnok volt. A gond csak az volt, hogy a szivattyú olyan rossz állapotban volt hogy nem lehetet versenyen indulni, mert a vizet nagyon nehezen vette fel. Kopott volt a motorja. Ezáltal mindig az utolsó helyen kullogott a csapat.

Véletlenül akadtam rá egy új 800-as szivattyúra, amelyet a megyei tanács küldött a komphoz, hogy azzal mossák. A szerelési szisztémánk igen jó volt, így jó eredményt értünk el. Az egycsapatos versenyzést felváltotta a többcsapatos. Ahány kategória volt, abban mind indultunk.

- Milyen kapcsolatban állnak az Országos Tűzoltószövetséggel és hogyan értékelik, vagy támogatják az Önök munkáját?

- Gyakorlatilag nekünk az a feladatunk, hogy a tüzet megállítsuk. És a hivatásosoknak segítünk ha kell, de tulajdonképpen amikor ők kiérnek akkor a tűznek a további oltása az ő feladatuk. Az utóbbi időben jobban odafigyelnek a munka értékelésére. Ennek a honorálása jelképes. Igyekeznek anyagilag a csapatokat támogatni. Pályázatokkal, amit a tűzoltószövetség támogat több 100.000 Ft-hoz hozzá lehet jutni, de ennek felhasználása nagyon kötött.

Pályázni főleg olyan felszerelésekre lehet amely a tűz oltását szolgálja. Az utóbbi időben mióta a csapat jobban szerepel mi is adtunk be pályázatot, volt hogy 450.000 Ft-ot nyertünk. Az éven csak 100.000 Ft-ot kaptunk, abból vettük a tömlőt.

- Milyen korszerűsítéseket szeretnének a jövőben megvalósítani?

- A jövő az lenne, hogy járművel megerősítenénk a tűzoltóságot, de ennek nagyon nagy az anyagi vonzata. Jelen pillanatban ezt az utánfutós megoldással tudjuk megoldani. Inkább a védőfelszerelések korszerűsítése felé próbálunk mozdulni. Januárban szeretnénk csinálni egy tűzoltóbált. Abból egy kis pénz megpróbálunk összehozni, hogy nem terheljük az önkormányzatot. Nagyon sok segítséget kapunk a vállalkozóktól is.

- Az elmúlt évek során milyen riasztásokhoz kellet kivonulniuk?

- A vonulási számok évről évre emelkednek a tiszai árvizek gyakorisága, töltésszivárgás miatt. Szivattyúztuk az átfolyt vizet. 4-5 tüzeset van évente. Kazaltűz, lakástűz, avartűz száraz időszakban.

- Általában mire kiérnek a hivatásosok, mi már eloltjuk, nekik csak a kár nagysága, a tűz okának megállapítása a feladatuk.

- Szeretnénk elérni, hogy községünkben mindenki biztonságban tudhassa megszerzett vagyonát és ne kelljen különböző, emberek által megfékezhető katasztrófáktól tartaniuk.

- Köszönöm a beszélgetést! További sok sikert és riasztás mentes éveket kívánok!

Orosz Balázs

Orosz Balázs

Már a lakásba lépve feltűnt, hogy ez ezermesterrel van dolgom. A lépcsőfeljáró korlátja a szobában a televízió-állvány mind-mind ügyes kezek munkáját dicséri. És akkor még számtalan olyan dolgot nem is említettem, amire Balázs bácsi méltán büszke lehetne. Persze ahhoz, hogy valaki ilyen művészi szinten űzze az ezermester szakmát rengeteg tanulásra és gyakorlásra van szükség.

- Balázs bácsi -. vagy ahogy közismertebb néven nevezik Balu-bá hogyan vált ezermesterré?

- Én Tiszabercelen születtem és itt is nevelkedtem. Eközben indult be a termelőszövetkezet, ahol rengeteg gép dolgozott és köztudottan azokat javítani is kellett. Ezért döntöttem a gépszerelő szakma elsajátítása mellett, mert úgy gondoltam erre mindig szükség lehet. Így az általános iskola elvégzése után 3 évig Tiszavasváriban tanultam a gépszerelő szakmát. Ezt követően a MEZŐGÉP-nél kezdtem el dolgozni, lakatos, hegesztő és kovács munkakörben. 10 évig jártam be Nyíregyházára, melynek mintegy felét minőség-ellenőrként töltöttem le. Ott felajánlottak nekem egy munkáslakást, de én mindenképpen Tiszabercelen szerettem volna letelepedni. Így azt a lakást nem fogadtam el és itthon kezdtünk el építkezni. Később a 2 gyerek mellett már teher volt a bejárás. Így hazajöttem a termelőszövetkezet állattenyésztő telepére dolgozni, mint tmk. (tervszerű megelőző karbantartás) csoportvezető. Itt aztán a vízvezeték-szereléstől a villanyszerelésig mindent csinálnunk kellett.

- Ezek után már senki nem csodálkozhat, hogy Balu-bá került az általános iskolába karbantartónak.

- Egy kicsit bonyolultabb volt ez. A szomszédom Kerekes Imre bácsi amikor nyugdíjba ment felajánlotta, hogy pályázzam meg ezt az állást. Eleinte összetettebb volt ez a feladat, hiszen amikor még szénfűtés volt, reggel 4 órakor kezdtem a fűtést, és kettőkor fejeztem be. A karbantartási munkák mellett napi 20-25 talicska salakot is ki kellett hordanom. Amióta gázfűtés van, lényegesen egyszerűbb a feladatom.

- A három munkahely közül melyiket találta a legérdekesebbnek, legszebbnek?

- Én mind a hármat nagyon szerettem és szeretem. Érdekes volt a MEZŐGÉP-nél, mert ott teljesítményben dolgoztunk és a rengeteg munka mellett sok tapasztalatot is szerezhettem. Az állattenyésztő telepnek is megolt a szépsége, hiszen én nagyon szeretem az állatokat és itt roppant sok munka adódott velük kapcsolatban. Az önitatók szerelésétől, a patkolásig mindent megtanultam. Persze az általános iskolát kedvelem a legjobban, hiszen most itt dolgozom. A gyerekekkel nagyon jól megértem magam és azt hiszem ők is kedvelnek engem. Ez teljesen nyilvánvaló, hiszen a Balu-bá megszólítás már fogalommá vált a fiatalok körében.<br>
Végül is itt már 10 éve dolgozom és ezidő alatt rengeteg gyerek végezte el az általános iskolát.

- Volt az iskolában olyan munka, aminek megoldása problémát jelentett?

- Azt hiszem nem nagyon volt ilyen. Pedig itt is a csempézéstől, a fűnyíráson át az üvegezésig mindent meg kell csinálni. Most éppen a tornaterem teteje ázik be és azt fogom szigetelni. Amit csak lehet megpróbálok megoldani.

- Szabadidejében mivel foglalkozik Balázs bácsi?

- Hú, ez nagyon nehéz kérdés. Azért nehéz, mert munkaidő után nem szabadidő következik, hanem egy második műszak, ugyanis itthon fizetés-kiegészítésként szarvasmarhákat tartok és ezeknek az ellátása sok időmet leköti.

- Azért az unokákra csak marad egy kis idő?

- Arra mindig. Ez az igazi kikapcsolódás számomra, amikor nálunk van az unoka és játszhatunk vele. Remélem hamarosan több is fogja követni, hiszen akkor érzem legjobban magam, akkor kapcsolódok ki igazán, ha a családom körében lehetek.

Petró Béla

Petró Béla

Mindig nagy megtiszteltetés számomra, ha egy olyan személlyel van lehetőségem riportot készíteni, aki gyermekkorom egyik kiemelkedő példaképe. Ezen kevesek közé tartozik Pertó Béla tanár úr is. Sohasem fogom elfelejteni az első párbeszédünket, amikor is hátulgombolós tinédzser koromban éppen egy repülőmodell szárnypróbálgatásait csodáltam tátott szájjal. Tudatlan lévén a leghozzáértőbbnek látszó - természetesen a tanár urat - meg is kérdeztem: Tessék mondani, mivel megy ez a repülő? A válasz mosolyogva érkezett: -Mivel, mivel! Hát Petróval

Bizonyára sokaknak kellemes, vagy kevésbé kellemes élményei fűződnek akár egy fizika, vagy egy technika órához, attól függően persze mennyire volt megbarátkozva a tanulás megterhelő mivoltával. Afelől pedig kétségem sincs, hogy valakinek kellemetlen perceket szerezhetett egy modellautó, vagy egy repülő bemutató. Így, vagy úgy, de nincs olyan személy, aki valahogyan ne került volna kapcsolatba Pertó Bélával. Na, de ne rohanjunk ennyire előre! Hogyan is indul ez a történet? A nagy mesemondók szavaival élve: egyszer volt, hol nem volt, volt egy kis fiúcska, aki 1950 nyarán néhány barátjával különös dologra figyelt fel a faluszéli legelőn. Meglepve tapasztalták, hogy néhány nagyobbacska gyerek repülőmodellekkel ügyeskedik, amelyek ha kezdetleges módon is, de repültek. Nos ezeket a gyerekeket a modellezés vírusa rögvest meg is fertőzte, s a következő évtől Romhalmi László irányításával már szervezett keretek között folyt a barkácsolás. Az irányítást később Süldi Zoltán orosztanár vette át, akire Petró tanár úr ma is nagyon szívesen emlékezik. 1954-töl az akkor még középiskolás hősünk vette át a már Megyei Modellező Klub Tiszaberceli Modellező Szakosztályának irányítását. Érettségi után, ahogy az a mesékben lenni szokott jöttek a vándorévek, na és persze a tapasztalatszerzés. Dolgozott Budapesten villamoskalauzként, elvégezte a tanítóképzőt, majd kisvártatva hazajött és a klub újjászervezése után a Győrben rendezett III. Országos Bajnokságon a vitorlázó és a motoros kategóriában is bajnoki címet szerzett. Pár szóval összefoglalva: Jöttem, láttam, győztem!

Az erős kezdés után még erősebb folytatás következett. A Honvédelmi Minisztérium Hajdú és Szabolcs megyében, községünkben vezette be a honvédség számára a rádióirányítású modellvezető képzést. A modellbemutatókon és versenyeken, pedig nem telt úgy eredményhirdetés, hogy legalább egy berceli ne rázott volna kezet a díjak átadójával. A modellezés mellett természetesen a tanári hivatás is nagyon fontos szerepet kapott. A szakkörök vezetése mellett, nagy hangsúly volt a nebulók megfelelő képzésén mind a technika, mind a fizika, sőt a számítástechnika ismereteit is figyelembe véve. Ebben a szakmában elengedhetetlen az ismeretek állandó szinten tartása és az önképzés. A jó pap is holtig tanul mondást leginkább egy tanárnak kell szem előtt tartani! A tanár úr szívesen és még hosszan-hosszan mesélne a még nem is annyira múlt dicsőségről, azonban ideje nem engedi, hiszen ott jártamkor is éppen egy repülőmodell-versenyre kellett a tanítványokat és persze a modelleket készíteni. Az pedig, hát ugye száz riportnál is fontosabb!

Sánta Mihály

Sánta Mihály

Nyíregyházáról hazatérve abban a megtiszteltetésben esett részem, hogy ennek a rovatnak a vezetését elődömtől, Berencsi Csabától, személyes okokra hivatkozva átvegyem.

Első riportalanyom nevét hallva hihetetlen öröm fogott el, hiszen nemcsak ismert személyiség, hanem a rokonom is. Beszélgetésünk alatt tudatosult bennem, mennyi mindent nem tudunk róla, pedig itt él közöttünk s községünk számára egy igen fontos szervezet mozgatórugója.

1940. január 9 - én látta meg a napvilágot Tiszabercelen, parasztemberek gyermekeként. Általános iskolái tanulmányait szülőfalujában végezte. 1958-ig édesapjának segítve, a mezőgazdaságban tevékenykedett. Ez év augusztus elsejétől a Debreceni Talajjavító Vállalatnál kapott munkát. 1960. november 12. és 1963. február 12. között katonai szolgálatot teljesített a nyíregyházi határon. Visszatérve előző munkahelyére, házasságkötéséig, 1966-ig dolgozott. 1966. október 8.-án kötött házasságot Sebők Máriával s ebből a frigyből két szép leánygyermekük született. Ők ma már felnőttek, Budapesten élnek, s riportalanyomat háromszoros nagyapasággal ajándékozták meg.

Házasságkötése után teljesen 1981. június 1 - ig a Nyíregyházi erdőgazdaságnál, mint nehézgépkezelő dolgozott, majd leszázalékolásáig, 1991. augusztus 1 - ig a Kótaj-Kemecsei TSZ keretei között kereste ismételten kenyerét nehézgépkezelőként. Azóta itthon él és a polgárőrség kiemelkedő alakja.

- Hogyan került kapcsolatba a polgárőrséggel?

- Tiszabercelen 1991.-ig Kerekes Károllyal az élen 48 fővel alakultunk meg. Ennek én is a tagja lettem, majd 1993-ban vettem át a vezetését.<br><br>
- Mi a célja ennek a szervezetnek?

- Elsősorban a bűnmegelőzés, a lakosság védelme a rendőrséggel közösen összefogva. Mi észrevesszük, megelőzzük e cselekvést, de intézkedési jogköre csak a rendőrség bír.

- Hány személy tartozik a keze alá, s mennyire vállalkozó szelleműek erre az emberek?

- Jelenleg 64 ember nevezheti magát falunk polgárőrének. Köztük van a polgármester, a jegyző, a tiszteletes, képviselők, de egyszerű, civil emberek is. Ezek az emberek 25-60 év közöttiek. Feltétel az, hogy az illető nem lehet büntetett előéletű, illetve szabálysértés sem szerepelhet az adatlapján.

- Mi a feladatuk?

- Havonta egyszer kell szolgálatot teljesíteniük a község területén: a postánál, iskolánál és a közterületeknél. Az éjszakai bejelentések után is ki kell menni a helyszínre s meggyőződni, hogy van-e valami szokatlan. Ebben nagy segítséget nyújt nekem ifj. Vilmán László, aki szolgálaton kívül is aktívan részt vesz ebben a munkában.

- Volt-e már e már eredménye az éjszakai őrségnek, szükség van-e erre vagy lesz-e erre a jövőben is?

- Bolti, iskolai betöréseknél álltunk már helyet, bűnöző románt fogtunk el és egy 15-ször büntetett előéletűt. Rengeteg visszajelzést kapunk az idősektől, egyedülállóktól, hogy jelenlétünk megnyugtatja őket, nyugodtabban tudnak aludni. A növekvő betörések miatt mindenképpen szükség van ránk, és a Polgár Magazint olvasva értesültem arról, hogy nem csökkenünk, hanem bővülünk az egész ország területén.

- Milyen rendezvények kerülnek e körben megrendezésre?

- Meg szoktunk jelenni a Megyei és az Országos Polgárőrnapon. Minden év május 1-jén Kozma István vendégel meg minket és az év végén beszámolót tartunk egész éves munkánkról.

- Milyen kitüntetésekkel büszkélkedhet?

- Dr. Túrós András országos parancsnoktól 1996-ban a bronz, 2003-ban az ezüst és 2005. augusztus 6.-án az arany fokozatot kaptam meg eddigi szolgálatomért és pénzjutalomban is részesültem.

- Mit üzen a mostani és a jövőbeli polgárőröknek?

- Aki elvállalta, becsületesen végezze el legjobb tudása szerint ezt a munkát!<br><br>

Köszönöm a beszélgetést és családjával jó egészséget és hosszú életet kívánok!

Stefán János

Stefán János

Ki mondhatja el magáról, hogy olyan szellemi frissességgel rendelkezik még 85 évesen is, mint községünk szülötte, Stefán János. Évre, hónapra, napra pontosan visszaemlékezve, gondolatait összeszedve fogadott, s itt a bevezető sorokban említeném meg köszönetét a Polgármesteri Hivatal felé, hogy gondoltak rá.

1921. november 23-án született Tiszabercelen, a mai Szabó tanyán, amely akkoriban a Stefánéké volt. Családját nagyapjától vezette le, akit kitagadtak szülei, mert szegény lányt vett feleségül. Dacolva az akkori helyzettel a Vízügynél helyezkedett el, s igen jól keresett. 1906-ban lehetősége adódott kimenni Amerikába, majd kivitte fiát is (János bácsi apját), hogy megmentse a világháborútól. A háború befejezte előtt már lehetett látni Chickágóban a trianoni felosztást a térképen, ekkor nagyapja Magyarországról (Bácskából), magyar lányt hozott, hogy saját(!) éttermükben a konyhát vezesse. Ő volt Hornyák Borbála, János bácsi édesanyja, itt ismerkedett meg a két fiatal. Édesapja részvényesként és tervezőként egy hajógyárnál helyezkedett el. Perfektül beszélt németül és angolul. 1921-ben hazatértek, s Ő már itthon született. 1924-ben édesapja reumás lett, annyira átfázott az építkezések alatt, hogy ez a betegség 16 évig ágyhoz kötötte. Minden évben eladott 1-2 hold földet, hogy 3 gyermekét felnevelhesse. Édesanyja kitartóan ápolta, 1940-ben bekövetkező haláláig.

Ez idő alatt János bácsi kijárta itt Tiszabercelen a hat osztályt és még a három ismétlőt is elvégezte. A suszter szakmát 1935 és 1936 között Scheulennél, a berceli híres zsidónál tanulta ki 6 segéd és 3 tanuló mellett. A gyakorlat befejeztével vizsgát tett a gávai ipartestület előtt.

Édesapja halála után Bácskába vágyott vissza, ahová az egész család elkísérte.

Ő sem kerülhette el a II. világháborút. 1942-ben bevonult a Közforgalmi Reptérre, itt végezte 1945-ig, fogságba kerüléséig. Oroszországba, Szibériába vitték a Káma folyó mentén lévő Ural központba. 47 hónapot töltött itt, volt, amikor 52 fokban. Másfél évig egy vasgyárban dolgoztatták őket, ahol amerikai vasakat raktak ki méret szerint géppuskacsőnek. Áthelyezésükkel, mint suszter révén, cipő illetve csizmakészítésre fogták őket. Ezért havonta már fizetést is kaptak, mikor többet, mikor kevesebbet, ez attól függött, hogy milyen nagy volt az adott tiszt családja, hiszen így egy kis többletkeresetre is lehetőség adódott. Két hónapig szakács is volt, a káposztán, krumplin és zabpelyhen kívül más eledelt nem igen kaptak.

Beszélgetésünk során rengeteg emlék elevenedett föl benne, ami csak azt igazolja, milyen leleményes is a magyar ember, főleg, ha az éhség és a szükség hajtja. Egy alkalommal lisztet kellett pakolnia társaival a kenyérgyárban. Gondolták egy zsákkal nem lesz se több se kevesebb, ha elemelik. Igen ám, csak az őr észrevette őket, mert nem tudták a nehéz zsákot átdobni a kerítésen. A büntetést úgy úszták meg, hogy magával az őrrel osztották meg a zsákmányukat. Másik alkalommal egy uszály krumpli jött. Egy-két zsákkal sajnos kiszakadt, amelynek a tartalmát a közelben lévő konténerekben sütötték meg. Azon a napon mindenki jóllakott. Hasonlóan teltek napjaik 1947-ig. Ekkor Nagy Ferenc lett a miniszterelnök. A magyarokat csoportosították, a külvárosba vitték, s 24 napig vonattal szállították, mígnem végre megérkezett Magyarországra.

Hazatérte után Bercelen telepedett le. 1951. május 1-én házasságot kötött Zsíros Dianával. Két gyermekük született, János 1952-ben, Katalin 1960-ban.

A helyi téglagyárban kezdett el dolgozni, mint rakodó, majd részlegvezető és művezető a cseréprészlegen. 42 évig volt itt foglalkoztatva, mellette 30 évig gyümölcstermesztéssel, melyet nyugdíjas éveiben is folytatott. Szenvedélye közé tartozott a labdarúgás. Fiatalabb korában aktívan űzte ezt a sportot, 14 éven keresztül. 1948-ban első lett a csapatuk megyei másodosztályban, 1949-ben 16 csapat közül harmadikak lettek.

A mai napig szeret olvasni, szabadidejét gyermekei, és unokái között tölti.

Köszönöm a beszélgetést, jó egészséget és még hosszú életet kívánok.

Stefánkó Mihályné

Stefánkó Mihályné

Spisák Mária néven Tiszabercelen látta meg a napvilágot. Szülei földművesek voltak. Az általános iskolai padjait szülőfalujában koptatta, majd a Kölcsey Gimnáziumban folytatta tanulmányait. Mivel mindig szeretett a gyerekekkel foglalkozni, nem volt kétséges, hogy a tanári pálya mellett fog dönteni.

1964-ben a nyíregyházi Tanítóképző Főiskolára felvételizett. Először a levelező orosz, majd történelem szakot végezte el. Jelenleg 37 éve van a pályán. Az eltelt időszak alatt elmondása szerint rengeteget változott a tanári pálya. A pedagógusok amolyan mindenes szerepet töltöttek be a község életében. Mint fiatal pedagógus kivette a részét a a társadalmi munkából a KISZ-ben és a Nőszövetségben. Akkoriban jobban össze lehetett fogni a falu lakosságát, az emberek jobban érdeklődtek egymás gondja-baja iránt. Ma már mindenki csak a saját dolgával van többnyire elfoglalva 1989-ben lehetősége nyílt egy átképzésre a nyelv területén, s az orosz mellé megszerezte a német nyelvtanár képesítést is.

- Mi volt a legjobb és a legszomorúbb élmény az elmúlt évek során?

- 12 éve nagy tragédia érte a családunkat, váratlanul meghalt a férjem. Köszönhetően a gyerekeimnek, a kollégáknak, az iskolának sikerült talpra állnom. Valószínűleg az is nagy törés lesz az életemben, ha nyugdíjba kell majd vonulnom. Reggel fél nyolckor én már minden hétköznap indultam és indulok az iskolába. Ez a rendszeresség nagyon fog hiányozni az életemből.

A legnagyobb sikeremnek pedig azt tudom elkönyvelni, hogy 47 évesen újra tudtam kezdeni a tanári pályát és sikerült a német nyelvet, elsajátítani, hogy taníthassam. Úgy gondolom ez eléggé nagy teljesítmény figyelembe véve, hogy egyedül neveltem a két lányomat. Erre nagyon büszke vagyok, hogy sikerült.

- Mi csinálna másképp, ha újra kezdhetné az életét?

- A nyelvtanulást biztosan másképp csinálnám. Középiskolában volt egy kiváló nyelvtanárom, aki szerette volna, ha egyetemen folytatom a tanulmányaimat, s középiskolában tanítottam volna német nyelvet. Én azonban szerettem volna minél hamarabb pénzt keresni, ezért nem jelentkeztem egyetemre. Ezt az óta már nagyon sokszor megbántam. Ha most lennék fiatal, egész biztosan másképp döntenék, és a tanulást választanám.

- Végezetül mi lenne az a gondolat az az ars poetica, ami az egész életét jellemzi, ami üzenetként állhat a mai fiatalok előtt?

- Mindenekelőtt sohasem szabad elfelejteni, honnan jöttünk, honnan származunk. Mindig szeretettel kell gondolnunk szüleinkre, szülőfalunkra, hiszen akár tetszik, akár nem életünk részét képezik. Nem szabad megfeledkezni az iskolákról és a tanárainkról sem. Az én életemet végigkísérte az a rengeteg bölcsesség amit akár az alsó, akár a felsőbb szintű iskolákban tanultam, tapasztaltam. Erre azonban csak felnőtt korában ébred rá az ember.

- Köszönöm a beszélgetést, és kívánom hogy még sokáig oktassa bölcsességre a fiatalságot!

Száraz Lászlóné

Száraz Lászlóné

Sokat töprengtem azon, hogy mostani cikkünk a Községünk szülötte ..., vagy a Bemutatkozik ..., című rovatba kerüljön-e. Salamoni döntést hozván úgy határoztam, hogy rovatunk címe: Bemutatkozik községünk szülötte Száraz Lászlóné a Bessenyei György Általános Iskola és Óvoda igazgatóhelyettese.

Szülei földművesek voltak. De benne a föld szeretete mellett ott élt a könyv, a zene és az olvasás szeretete is. Úgy érezte, hogy szülei erőfeszítését, türelmét hogy ő tanul úgy hálálhatja meg igazán, ha mindenben igyekszik a maximumot nyújtani. A vonaton iskolába utazás közben akár egy-egy könyvet is képes volt elolvasni naponta. A tanítóképző főiskola elvégzése után nagyon aktívan fogott hozzá a pedagógiai munkához. Egy évig Nagyhalászban tanított, majd Tiszabercelre került vissza. Nagyon sokat tanult az akkori kollégáitól. Megtanulta milyen felelősség olyan korban formálni a gyerekeket, amikor minden iránt a legfogékonyabbak. Nagy nehéz egy közösséggé alakítani őket, illetve elfogadtatni velük a tanító néni személyét. Tiszabercelre kerülése után már első évben 1 osztályt kapott. Ám a hirtelen mélyvíz csak elősegítette tapasztalatainak elmélyítését. Szenvedélye amely az elmúlt 26 év során egyre csak erősödött az apró nebulók ismeretvilágának bővítése.

Nincs nagyobb öröm annál, mint megtanítani valakit arra, amit nem tud.

- Igazgatóhelyettesi kinevezésével mennyiben változott mindennapi munkarendje?

- Először is szeretném megragadni az alkalmat és megköszönni a bizalmat, melyet munkatársaim belém fektettek. A munkám lényegében nem változott, talán többrétűbb lett. Maradtam osztályfőnök továbbra is. Viszont a szervezési feladatok több időt foglalnak le az életemből.

- Mi a legnagyobb probléma, amivel szembe kell néznie munkája során?

- Rengeteg helyettesítést kell beosztanom a kollégák között. Ez számomra problémát jelenet, ugyanis a tervezés nem az erős oldalam. Nagyobb teher a vállamon, hogy más, nagyobb közösségre kell figyelmet fordítani. A nagyobb közösséggel természetesen a probléma is több lett. A legnehezebb feladat hogy mindezt az osztályom nem érezheti rajtam, kifelé semmit sem mutathatok a gondjaimból.

- Ha már a tervezés nem is erős oldala, azért bizonyára vannak tervei a jövőre vonatkozóan?

- A gyermekszervezet munkájára szeretnék több figyelmet fordítani. A NAT. bevezetését kollégáimmal együtt szeretném zökkenőmentesen megoldani. Megpróbáljuk a gyerekek lelki nevelését is megoldani oly módon, hogy többet beszélgetünk velük, több időt töltünk közöttük. A nevelői munkára ily módon különösen nagy hangsúlyt kell fektetni, hiszen a tanulók későbbi élete folyamán akár elismerik, akár nem meghatározó szerepet játszanak az általános iskolai évek során szerzett tapasztalataik, világról kialakított szemléletük. Olyan iskolát szeretnék, ahová pedagógus, gyerek egyaránt örömmel jár, s jól érzi magát.

Szopkó József

Szopkó József

Nagyon szakállas vicc, de azért elmesélem:

- Két atyafi beszélget. Azt mondja az egyikük:
- Tudod komám, én mindig gyógyszerész szerettem volna lenni!
- Na és mi történt?
- Sajnos nekem csak a gyógyszerem van.

Félretéve minden viccet, riportalanyom egy valódi gyógyszerész, mégpedig Tiszabercel patikusa: Szopkó József

Gyermekéveit Tiszadobon töltötte, majd a tiszalöki gimnáziumban próbálta csillapítani egyre terebélyesedő tudásszomját. Gimnáziumi évei elején még nem volt célként kitűzve a patikusi pálya, ám egy véletlen folytán kezébe került egy szórólap. Ezen a lapon pályaválasztási felhívás szerepelt, melyben a gyógyszerészi hivatás szépségeit ecsetelték. Valószínűleg ügyesen csinálhatták, hiszen e perctől főhősünk tudatosan készült erre a pályára. A kemény felvételi akadályainak, illetve az azt követő négy és fél év egyetem megpróbáltatásinak sikeres leküzdése után a Szegedi Egyetem gyógyszerész szakán 1979-ben megszerezte a hőn áhított patikusi végzettséget.

Ezt követően a friss dokumentációval a zsebben Nyíregyházán próbált meg elhelyezkedni, mégpedig sikeresen. Helyettesítő gyógyszerészként a megye szinte minden területén megfordult, s elmondása alapján rengeteg hasznos információt és tapasztalatot szerzett. 1983-ban aztán véget értek a vándorévek, hiszen a patikus hivatás szeretete mellett egy új szerelem is helyet követelt magának a szívében egy ifjú, szintén patikus hölgy személyében. A szerelmet természetesen házasság követte, majd pedig az ifjú pár Fehérgyarmaton telepedett le. A gyarmati évek alatt megszerezte a gyógyszerellátás és gyógyszerügyi szervezés elnevezésű szakvizsgát. Mind ez a szakvizsga, mind pedig a folyamatosan gyarapodó szakmai gyakorlat ugródeszka volt az 1988-as munkahelyváltáshoz. Végül is a munka ugyanaz maradt, csak a hely változott meg Gávavencsellő patikájának formájában megtestesülve. Aztán a rendszerváltás ebben a miliőben is jelentős változásokat eszközölt. Gyógyszerészünk kezdetben a gávavencsellői, majd pedig a tiszaberceli fiókgyógyszertárat is privatizálta. A községünkben először a régi pártház épületében kezdte meg működését, de ez korszerűtlen és kicsi is volt. Ezt követően született meg a saját patika megépítésének gondolata, amely az egykori gázcsere-telep helyén valósult meg.

Jelenleg mind Bercelen, mind pedig Gávavencsellőn üzemeltetik a patikát. Nagy segítség a számítógépes nyilvántartás és adatbázis, hiszen Magyarországon mintegy 5000 féle gyógyszer van ma forgalomban. Ezeknek nyilván tudni kell az összetételét, adagolását, sőt azt is, hogy melyik adható közgyógyos receptre és melyik nem. Ezt pedig fejben tartani képtelenség. Még akkor sem, ha a gyógyszerforgalmazó cégek patikalátogatói folyamatosan tájékoztatják a gyógyszerészeket az éppen aktuális fejlesztésekről. Mindezek mellett persze kötelező szakmai továbbképzéseken is próbálnak lépést tartani az állandóan bővülő szakmai ismeretekkel.

És mit csinál szabadidejében? kérdésemre csak nevetett. A válasz egyszerű volt:

- Én szabadidőmben is gyógyszerész vagyok, hiszen ebből élek. Maximum néha egy kicsit kertészkedek, vagy füvet nyírok. De a két gyógyszertár szinte minden időmet leköti.

- De azért, ha a mesebeli aranyhal teljesíteni egy kívánságát biztosan akadna valami.

A válasz nagyon diplomatikus, frappáns és egy igazi gyógyszerészhez illő volt:

- Ha egészség van, minden van!

Tarjányi Miklós

Tarjányi Miklós

1955.május 5-én hajnali 5 óra tájban látta meg a napvilágot Tiszabercelen Tarjányi Miklós. Édesanyja Váradi Margit, édesapja Tarjányi Miklós. Szülei földműveléssel foglalkoztak, majd édesapja a Téglagyárban később a Termelőszövetkezetben helyezkedett el. Négyen vannak testvérek: István, Ferenc és Zoltán, közülük ő a legidősebb.
Általános iskolai tanulmányait községünkben végezte. 14 évesen, 1969-ben Budapestre került a gépipari szakközépiskolába, ahol a technikusi minősítői, majd az energiagazdálkodási vizsgát is sikeresen letette.
Tanulmányai befejeztével a nyíregyházi VAGÉP-nél (Vas és Gépipari Vállalat) sikerült elhelyezkednie, ahol műszaki rajzokkal foglalkozott. Másfél év után került a helyi Bessenyei György Termelőszövetkezetbe, ahol 1989-ig tevékenykedett. A szövetkezett megszűnése után 10 évig vállalkozó lett, majd 1998-tól immár 11 éve a Nyírségvíz Zrt alkalmazottja. 1976-ban feleségül vette Dr. Jedlicska Ilonát, községünk háziorvosát, házasságukból egy gyermek született, 1977-ben Miklós.

Hat év fővárosi tartózkodás után miért döntött mégis úgy, hogy Tiszabercelen telepedik le?

Soha nem vonzott igazán a nagyvárosi élet. Érdekes, ha Budapesten járok, nem rohannak meg az emlékek, mindig idegen marad számomra, pedig sok időt töltöttem ott, fiatalságom meghatározó éveit. Miután feleségemmel összeházasodtunk, sokáig vívódtunk azon, hogy Sóstóhegyen vagy itt lakjunk. Már meg is vásároltuk a lakást Nyíregyháza közelében 1978-ban, de aztán mégis Tiszabercelt választottuk. Meghatározó volt döntésünkben, hogy feleségem itt lett akkori nevén körzeti orvos, én pedig a termelőszövetkezetben dolgozhattam. A másik meghatározó szerep a Tisza közelsége. Nagyon nagy szerepet játszik életemben a tiszai-táj és a természet közelsége.

Talán ezért is hódol két nagy hobbijának, a vadászatnak és a horgászatnak?

Két egyesület tagja is vagyok. Az egyik nagy szenvedélyem a vadászat. Sokan ebben a sportágban csak a negatívumot, az ölést látják, de ez nem erről szól. Itt is nagy szerepe van a természet közelségének, a természet szeretetének. Sokat kell menni a vad után s nem beszélve arról, hogy milyen drága ez a sportág, ezért az utóbbi időben egyre kevesebbet tehetem meg én is. 1985 óta vagyok a Bódvavölgye Vadásztársaság tagja. Elmondhatom, hogy a Magyarországon lévő elejthető vadak közül a dámvad kivételével már mindent lőttem, s ha bíráltathattam volna, biztosan elnyertem volna a bronzérmet. A Hutákban és Szendrő környékén szoktam vadászni.
Másik nagy szenvedélyem a horgászat. 1975 óta rendelkezem horgászengedéllyel, így a faluban én vagyok az egyetlen, akinek ilyen régóta van engedélye. Az Ibrányi Horgász Egyesület tagja vagyok. Egy kicsit büszke is vagyok rá, hogy a barátaimat, akikkel nem csak horgászok, de vadászok is, én vezettem be ebbe a kedvtelésbe. Sajnos egyre kevesebben vagyunk. Mindig meghatározó volt életemben a baráti kör, a baráti társaság. A legjobb barátomtól Bogár Ferenctől nem is olyan régen, a többiektől még régebben (Tajthy István, Mádi László) el kellett búcsúznom. Ez fáj a legjobban, hogy már nem lehetnek mellettem.

Mi a legnagyobb álma?

Nem szeretnék egzotikus helyekre eljutni. Egyszer sikerült Erdélybe eljutnom, Csíkszeredára. Ott egy menedékházban tartózkodtunk egy barátommal. Májusban még mindig hó volt, s a lesről lehetett látni a medvék nyomait a hóban. Szeretném ezt még egyszer  átélni, s ha lehet egy medvét lőni.

Mit üzen a jövő nemzedékének?

Ha végig nézek a falun, elég szomorú képet mutat. Bele gondolok abba, amit gyermekként átéltem, hogy hova tűnt az a jólelkűség, amelyet az emberek egymás iránt éreztek, a segítőkészség, a közvetlenség, ezt nagyon hiányolom, s a másik amit Erdélyben láttam, az ottani magyarokon, hogy büszkék származásukra, tartják hagyományaikat, nem olvadnak bele a román nemzetbe. Mi miért nem vagyunk büszkék arra, hogy magyarok vagyunk pedig nekünk sokkal könnyebb dolgunk lenne, mint nekik?
Egy verssel szeretnék elköszönni, s ha majd végső nyugalomra helyeznek , szeretném ha ez a Tisza mentén történne.

Pablo Neruda: VISSZATÉREK
„Itt keress, itt keress, csak engem,
mert ide térek vissza, szót se ejtve,
hang nélkül, száj nélkül, ragyogva,
ide térek majd vissza, hogy a hullám
szilaj szivének
dobogása legyek,
itt leszek elveszendő s itt találsz rám:
itt leszek tán majd kővé s néma csönddé.”

Köszönöm a beszélgetést, jó egészséget kívánok s még nagyon hosszú életet!

Tarjányiné Dr.Jedlicska Ilona

Úgy gondolom, egy közismert emberrel riportot készíteni mindig hálás feladat. Bár sok nehézséget rejt magában, hiszen egy mindenki által jól ismert emberről nehéz új és érdekes dolgokat megtudni. Nem volt ez másképp akkor sem, amikor az egészségügyi intézmények új vezetőjével Tarjányiné Dr.Jedlicska Ilonával beszélgettem.

Azt hiszem a doktornőtől ismertebb ember nem sok van községünkben, mégis sok érdekességet tudtam meg róla. 1947. augusztus 17-én született Edelényben. Édesanyja Rákos Zsuzsanna édesapja Jedlicska László.

Mivel édesapja katonatiszt volt és átvezényelték Nyírtelekre, ezért a doktornő általános iskolai tanulmányait már itt végezte. Középiskolába a nyíregyházi Zrinyi Ilona Gimnáziumba járt, ahol 1965-ben érettségizett. Ezután Budapesten a Semmelweis Orvostudományi Egyetem általános orvosi karán tanult tovább, majd 1971-ben általános orvosi diplomát szerzett.

Az egyetem után 1974-ig Nyírtelek Görögszállás körzetben dolgozott körzeti orvosi munkakörben, s 1974. január 15-től Tiszabercel községben körzeti orvos. Innentől kezdve pedig élete már a szemünk előtt zajlik. Munkája során elengedhetetlen a szakmai felkészültségének állandó szintentartása, nagy hangsúlyt fektet az önképzésre, rendszeresen jár szakmai továbbképzésre, 1985-ben szakvizsgázott általános orvostanból. Véleménye szerint az elmúlt évek alatt sokat fejlődött az egészségügy. Az emberek is jobban foglalkoznak a higiéniával, az egészséges életvitellel, s minden család ismeri a lázmérés és lázcsillapítás technikáit.

A doktornő szerint nagy előny, hogy több éve községünkben dolgozik, hiszen szinte minden lakos betegségeit, allergiáit, érzékeny szerveit ismeri. Ha beteghez hívják, már tudja, hogy csak idegi alapon, vagy egyéb ok miatt történt a rosszullét. Az én generációm az ő gondos és odaadó orvosi ellátása mellett nevelkedett fel, de kívánom hogy még a következő nemzedék receptjein is a Tarjányiné Dr.Jedlicska Ilona név szerepeljen.

Torma József

Torma József

Mostanában egyre többször észreveszem magamon, hogy egy-egy fárasztó nap, hosszabb utazás után szinte már alig várom, hogy Tiszabercelre hazaérjek. Alighogy meglátom a helységtáblát valahogy automatikusan lekapcsol a napi gondokról az agyam és sikerül mindig valahogy lazítani. Egyre inkább úgy érzem rohanó világunknak egy kis oázisa ez a falu. Egyesek az mondják: Csabikám, kezdesz öregedni! Pedig egyáltalán nem erről van szó, holott tényleg öregszem. Egyszerűen csak jó és megnyugtató ez a csendes kis falusi élet.

Ezért is örültem nagyon, mikor megismerkedtem Torma Józseffel (sokaknak csak Jocó bácsi;), hiszen ő teljes egészében osztja a fenti véleményemet. Mi sem igazolja ezt jobban, minthogy törzsgyökeres nyíregyházi létére az év jelentős részét Tiszabercelen tölti feleségével Magdika nénivel, akinek kedvessége és vendégszeretete nyugodtan állíthatom párját ritkítja. Itt a tiszaberceli üdülő részen szinte egymásnak adják a kilincset a barátok ismerősök, rokonok. De különösen unokáit várja nagy szeretettel, akik mára felcseperedtek, de a régi emlékek a várépítésről, a babaházi reggelikről, a fáramászásról s a Tiszabercelen híres átfordulós hintáról még elevenen élnek. Persze a hintát csak profik használhatják eredeti céljára. Mondjuk mint Jocó bácsi.

Ezelőtt 3-4 évvel még vállalkozott a nem mindennapi mutatványra, melynek során erős szíjak segítették, bár előfordult az is, hogy azok nem bírták a kiképzést. Mára a kedves szavú feleségnek sikerült meggyőzni Őt arról, hogy túl a hetvenen hagyjon fel a hintán való hetvenkedéssel. Ami azt illeti sportos múltja előre vetítette ezt a bátorságát. Még felsorolni is nehéz mindazon sportágakat, melyekben egyetemi évei alatt, majd az NYVSC-ben részt vett. Kezdődött az asztalitenisszel. Ezen szenvedélyét később NB II-es szinten űzte egy nyíregyházi kisipari szövetkezet csapatánál, de szerepelt természetesen a tejipar üzemi csapatában is. Szintén az egyetemi évekhez kapcsolódik a kosár- és röplabda szakágakban való szereplése. Az igazi nagydobást azonban az atlétikában követte el. Egyetemi évei alatt gerelyhajításban országos második helyezett volt, majd később ifi válogatott. AZ NYVSC-nél is a nehéz atlétika játszotta a főszerepet. Itt aztán sok mindenben kipróbálta magát, így súlylökésben, diszkosz-, és kalapácsvetésben, magas-, és hármas ugrásban.

Jocó bácsi Nyíregyházán született, itt végezte általános és középiskolai tanulmányait, majd a Budapesti Műszaki Egyetemen 1954-ben szerzett mérnöki diplomát. 1955 decemberében házasodott meg, házasságából két gyermeke született, akik három unokával ajándékozták meg Őt. Hosszú éveken át a nyíregyházi Tejiparnál beruházási és műszaki osztályvezetőként dolgozott. Sokak felteszik a magától adódó kérdést:

- Miért jön egy született városi a kényelmes, minden komforttal és kényelemmel felszerelt városi lakásból egy ilyen kis faluba?

A válasz az előzményeket ismerve kézenfekvő. Ilyen beosztásban az embernek rengeteg teher és probléma nyomja a vállát, ezért ha csak egy mód van rá szabadidejében próbálja ezeket valahogy szelektálni a gondolataiból. Csakhogy ha közel lakik a munkahelyéhez akkor ez egyáltalán nem olyan egyszerű, hiszen bármilyen kis gond van a munkahelyen, már csörög is a telefon. Ezért is volt egyértelmű a megoldás: Tiszabercelre kell költözni legalább a szabadság alatt. Nem volt ráadásul ismeretlen sem a község, hiszen cserkészként a berceli cserkésztáborban volt idő a környezet megismerésére. Így indult el tehát 1969-ben a telekvásárlással az egész falusi korszak. Egy év múlva megkezdődött a kis víkendház építése, fák ültetése, s az egész telek csínosítása. És bármilyen hihetetlen még most sincs kész! Jocó bácsi elmondása szerint mindig akad a ház körül tennivaló. Májustól egészen november elejéig kint laknak a kis Tisza parti víkendháznak már nem is annyira, mint inkább családi háznak nevezhető épületben.

Az ide érkező vendéget akikben soha nincs hiány gyönyörű rendezett, fásított kertecske fogadja. Természetesen a fák hűvösében egy kis kerti teraszon lehetőség nyílik a hintaágyon hanyatt dőlve egy-egy jóízű beszélgetésre is.

Annak ellenére, hogy most ismerkedtünk csak össze, Jocó bácsi falusiakat is megszégyenítő közvetlenséggel beszélt arról mekkora fejlődésen ment át a környék, szinte a városi lakásuk komfortfokozatával vetekszik. Nem is tudná elképzelni magát a négy fal között, hiszen ez semmivel össze nem hasonlítható érzés, amikor a házból a szinte érintetlen természetbe lép az ember. Reggel madárfüttyre lehet ébredni a teherautó hangja, dudálása, vagy éppen a szomszéd lakásban lakók ajtócsapkodása helyett. Arról nem is beszélve, hogy a várossal ellentétben itt az öltözködés is sokkal lazább, kötetlenebb.

Mindezeket végiggondolva, szerintem sok olvasó egyetért velem a bevezetőben foglaltakkal. Hiszen csak akkor fogjuk igazán értékelni szülőfalunkat, Tiszabercelt, ha megtudjuk milyen is élni kis falunkon kívül.

Újhelyi Pál

Újhelyi Pál

Most, hogy egyre közelebb vagyunk a foci világbajnoksághoz (a háziasszonyok legnagyobb örömére;!) gondolom nem meglepő, hogy Tiszabercel futballtörténetének egyik legkiemelkedőbb alakjával találkozhatunk a Berceli Napló eme rovatában. A negyven-ötven évesek korosztályában aligha van aki az előbbi kijelentésem cáfolná, de a fiatalabb korosztályokban is ismerősek a szinte már legendás szabadrúgásairól elhíresült Újhelyi Pál pályán történt megmozdulásai. Én azonban - mint mindig most is kutattam egy kicsit a pályán kívüli életének bugyraiban.

1952 elején lett gazdagabb a Újhelyi család a kis Palikával. Híres volt a család arról, hogy nem sokáig maradtak egy helyben, s más családokhoz képest elég sokat költözködtek. Több lakás is otthonául szolgált főhősünknek, mire felnőtté cseperedett.

Szülőhelyén eltöltött általános iskolai évei után Diósgyőrben szerzett vasbetonszerelői végzettséget, majd Kétegyházán a lakatos, hegesztő szakmát sajátította el. Mindeközben a középiskolai csapatban folyamatosan rúgta a bőrt, mintegy előkészítve ezzel később kiteljesedő pályafutását. Ami nem is váratott sokáig magára, hiszen Diósgyőrben az utánpótlást szervezők hamar felfigyeltek a tehetséges és fürge focistára. Szakmunkásvizsga után le is szerződtették hamarjában a megyei I. osztályban játszó Felsőzsolca csapatába. Az ott töltött egy év alatt folyamatosan a kezdőcsapat tagja volt, ennek ellenére amikor lehetőség nyílt rá, hogy újra szülőfalujában folytassa a játékot, nem habozott egy percig sem.

A 70-es években fellendülőben volt a helyi termelőszövetkezet. Beindultak az építkezések, fejlesztések és végre a dolgozók is havi fizetést kaphattak. Akkoriban nagyon sokan hazajöttek dolgozni. Újhelyi Pál is a termelőszövetkezet kombinátjában helyezkedett el, mint karbantartó.

A gyepen pedig vasárnapról vasárnapra folytak a meccsek, mégpedig nem is akárhogy. Rendkívül összeszokott, baráti gárda játszott akkoriban községünkben. Hazai pályán évekig nem talált a berceli csapat legyőzőre. Folyamatosan nagy volt emiatt a környező, magasabb osztályban játszó csapatok csábítása, ám mindig felülkerekedett a lokálpatriocizmus. Egyszer racionális, másszor érzelmi alapokon Egy alkalommal igaz aláírt egy szerződést Rakamazzal, de az utolsó utáni pillanatban sikerült visszalépni.

1973-ban bevonult Nyírtelekre katonának, majd a katonaéveket letöltve ismét a TSZ kötelékét erősítette.

1980. május 31-én megnősült, s néhány év múlva felesége egy lánnyal és egy fiúval ajándékozta meg.

A termelőszövetkezet szanálása után a HEXTRA felszámoló cégnél dolgozott, majd néhány társával megalakították a mindenki számára ismert Arany Parmen Betéti Társaságot. Jelenleg a BT. tulajdonában lévő szárítóüzem vezetője.

A futballpályafutás 42 éves korában, 1994-ben záródott le. A lélek tüzével és a győzni akarással nem volt gond, de már nem érezte azt az erőnlétet, amivel még színvonalasan lehetne futballozni. Meccseken is ezért nem találkozhatunk vele, hiszen a belső ösztön még mindig inkább a pályára vonzaná, mint a nézőtérre.

Sokkal megnyugtatóbb ettől - elmondása szerint - a tóparton, vagy a Tisza mentén egy két horgászbot mellett várni a nagy fogásra.

Varga Antal

Varga Antal

A Berceli Naplónál töltött éveim eddigi legnehezebben megszülető cikke a mostani. Soha ennyit még nem izzadtam meg a kezdéssel, vagy akár magával a mondanivalóval. Gondolom, aki ismeri Varga Antalt, annak érthető mi is a problémám. Rendkívül magával ragadó az előadásmódja, sokszínű és roppant tanulságos az életútja. Mintegy kétórai beszélgetés után is úgy éreztem, hogy amit eddig hallottam az még mindig kevés, kevés Aztán meg nem tudtam honnan is kezdjem az egészet leírni. Akárhogy is néztem nem volt soha kerek az egész. Ehhez valószínűleg még jó néhány kétórás beszélgetés szükségeltetne. Na, de kezdjük az elejéről.

Fiatalemberként élte a falusi fiatalok megszokott életét. Hétközben, sokszor hétvégén is rengeteg mezőgazdasági munka várt rá, azonban mindig akadt idő egy kis szórakozásra. Nagyon mulatozós ember hírében állt, s nem is alaptalanul. Nem telt el úgy lakodalom, szüreti bál, vagy egyszerűen csak baráti összejövetel, hogy Varga Antal ne nótázott volna egyet Persze akkoriban más volt a szórakozási szokás. A lányok például csak anyai kísérettel járhattak bálba, és engedélyt kellett még egy tánchoz is kérni.

Vasárnaponként délelőtt viszont minden fiatal a templomba igyekezett. Ezt mindenki nagyon komolyan vette, de szükség is volt rá. A mai fiatalok többsége már nem érzi szükségét annak, hogy higgyen valamiben, vagy valakiben.

A II. világháború kirobbanásakor Anti bácsinak is be kellett vonulni. Itt aztán tényleg szükség volt a hitre. Embertelen körülmények között, távol a családtól, hóban, sárban csúszva-mászva sokszor csak ez tartotta életben az embert. Arról pedig nem is beszélve, hogy amikor egy repesz megsebesítette a lábát teljesen magára maradva várta az elkerülhetetlent. Ha akkor nem segít egy német katona, valószínűleg most nem tudtam volna kivel beszélgetni.

Leszerelés után hazakerült, de a megpróbáltatásoknak még korántsem lett vége. Az 56-os forradalom idején beválasztották a forradalmi tanácsba. Nem véletlenül esett rá a választás, hiszen egyenes ember hírében állt, s dacolva a következményekkel mindig megmondta a véleményét. Ennek persze sorozatos verés volt a vége, olyannyira hogy a megyeházára, Nyíregyházára is behívatták egy alapos fejmosásra. Létezett akkoriban egy nagy könyv, amelyben nevek szerepeltek, s e nevek viselői számíthattak jobb esetben börtönre, vagy akár büntetőtáborra is. Az akkori vezetés ellenségeiként számon tartott embereket vezették fel erre a listára. Mondanom sem kell, hogy Varga Antal is közöttük volt. Nem kevés fáradozás, ismeretség és persze pénz kellett ahhoz, hogy az a név kihúzásra kerüljön.

Ám ezzel még nem simultak el az ellentétek. Megindult a 60-as évek elején a termelőszövetkezet kialakítása, de Anti bácsi szembeszállt az akkori hatalommal és megtagadta a vagyontárgyai szövetkezetbe történő bevitelét. Bármilyen megalázó is, de a szép szó után a verés következett! Sőt nemcsak őt, de még az apját is megverték, miután megtagadta a fia kiadását. Nagyon sokáig a Tisza menti nádasban élte életét, mert a faluban renitens személyként kezelte a helyi vezetőség. Miután némi kenőpénzt juttattak a helyi csendőrségnek, visszatérhetett a faluba, azzal a feltétellel, hogy elég egy hangos mondat és rögtön lecsukják.

Az erőszak ennek ellenére nem múlt el nyomtalanul. Bár a nyugdíjas évek nyugodtnak mondhatóan telnek, a kezének reszketése árulkodik a múltbéli megpróbáltatásokról.

Visszatérve már a jelenbe nagy örömmel beszél arról, hogy rengeteget fejlődött az utóbbi időben a község, sokkal könnyebb lett az élet, mint az ő fiatalságában.

Ez persze nem azt jelenti, hogy már nagyon idősnek érzi magát, hiszen búcsúzáskor még csillogó szemmel meséli, hogy az egyik kereskedelmi televízió műsorvezető nőjét azért még szívesen megölelgetné!

Varga Lajos

Varga Lajos

Ezen alkalommal én szeretném megköszönni itt a bevezető sorokban Varga Lajosnak és kedves családjának a lehetőséget a riport elkészítéséhez és a megtiszteltetést, hogy kedvenc szenvedélyemnek, a motorozásnak is örvendhettem.

1955. szeptember 24-én született tősgyökeres tiszaberceli család sarjaként Farkas Borbála és Varga Lajos első gyermekeként. Testvére, Gyula 1961-ben látta meg a napvilágot, Ő jelenleg állattenyésztőként dolgozik. Földműves családból származik. Apja növénytermesztéssel foglalkozott, majd a termelőszövetkezet megalakulásával kocsisként, raktárosként s az időközben elvégzett budapesti sertéstanfolyam elvégzését követően nyugdíjbameneteléig a sertéstelepen dolgozott. Református család. Jelen voltak az új református templom építésénél. Ők voltak azok, akik elásták a németek által lebombázott harang darabjait a törekes hátához Liszkai István, Oláh Miklós (szomszédok) segítségével, amiből később új harangot öntethettek. Rengeteg képet őriz a család ezzel kapcsolatban. Édesapja haláláig büszke volt arra, hogy a Varga Lajos nevet négy generáción át végigvitték.

Gyermekéveit az anyai nagyszülők házában töltötte, míg nem nagyszülei Nyíregyházára költöztek. Szüleivel nősüléséig ebben a házban éltek. Általános iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte. Osztályfőnöke Horváth Mária volt. Ez az évfolyam volt akiknek elmaradt az 1970-es árvíz miatt a ballagásuk. A férfiakat, fiúkat kivezényelték a töltésoldalba homokzsákolni, majd ezt követően az Ő családjuk Nyíregyre menekült az ottani rokonokhoz. 1970 és 1973 között a Tokaji Szakmunkásképző Intézetbe került gépész-növénytermesztő szakra. 1973-ban kerül Bercelre a Bessenyei György Mezőgazdasági termelőszövetkezetbe. 1975-1977-ig katonai szolgálatot teljesített a nyíregyházi Orosi Laktanyában. 1978. november 16-tól dolgozik a Szakmunkásképző Intézetben szakmunkásként és sofőrként. Itt ismerte meg feleségét, Veres Margitot, aki akkoriban Felsőtelekesről érkezett egy évre szakoktatónak az iskolába, s akivel 1979. november 3-án házasságot kötött. Közös életüket egy kollégiumi szobában kezdték, s csak később költöztek jelenlegi lakóhelyükre. Két gyermekük született, Lajos, 1982-ben, aki az idén végzett földrajz-testnevelés szakon, a Nyíregyházi Főiskolán. Péter 1984-ben érkezett meg, ő az érettségi után most az autószerelői szakot végzi a Bánki Donát Szakközépiskolában, illetve a gépészmérnöki szakot a főiskolán.

Munkahelye mellett 1982 óta foglalkozik mészoltással, szabadidejében előszeretettel szerel felesége szerint csak ócskaságot. Ez a szenvedélye kiskora óta tart. Édesapja nem nagyon örült neki, de a Modellező Klub őshonos tagjává vált. Petró Béla tanár úr szerettette meg ezt vele, s Péter fia is úgy néz ki követi ebben.

Riportalanyomat a munkahelyén lévő változásokról is megkérdeztem. Feleségével mindig szerettek itt dolgozni. Fiatalos társaság volt, sokszor még szombaton se akartak hazamenni. Az iskola kertjét szinte botanikus kertté változtatták. Szép lassan ez kezdett leépülni, megváltozni. De Ők bizakodók, remélik sikerül újra fellendíteni. Ők nem bánták meg, hogy itt telepedtek le, s bíznak abban, hogy ez a község még több helyi fiatalnak tud munkát teremteni.

Köszönöm a beszélgetést és jó egészséget kívánok!

Zsíros Antalné

Zsíros Antalné

Egy életutat be lehet mutatni évszámokkal, adatokkal, felsorolva a legfontosabb állomásokat de, ha az embert keressük, az évszámok, események mögé kell tekintenünk. Ha Zsíros Antalné Németh Ilona életútját akarjuk felidézni, vissza kell mennünk az időben több, mint hat évtizedet. Vissza kell mennünk Nagyhalász Mága-sorra, ahol egy több generációs szerető családba születik. Nagyszülők, szülők, testvérek összetartó közegéből kerül a nyíregyházi Zrínyi Ilona Gimnáziumba, majd a Felsőfokú Tanítóképző Intézetbe. 1961-ben Tiszabercelre helyezik tanítási gyakorlatra, s ez az év meghatározza az egész életét. Megszerette ezt a falut, s egy évvel később már végzett tanítóként - úgy dönt, hogy Bercelen marad. Tele a fiatalság lendületével, friss tudásával lát neki a legszebb feladatnak: írni, olvasni tanítani a gyerekeket. Alsós tanító marad 15 évig, nagy gyakorlatot szerezve a betűvetés tanításában.

Magánélete kiteljesedik: 1963-ban férjhez megy Zsíros Antal későbbi TSZ főkönyvelőhöz. Két fiút nevelnek, taníttatnak, segítik őket a családalapításban nagy szeretettel, törődéssel.

Ahogy egyre gyakorlottabbá válik a kicsik világában, úgy érzi, vannak még tartalékai, szeretné a tágabb közösséget is szolgálni. Népművelési ügyvezetőként több, mint egy évtizedig szervezi a község kulturális életét egy olyan időszakban, amikor ennek a munkának még nem voltak nálunk hagyományai. Menni, kilincselni, meggyőzni, elfogadtatni, kiharcolni  nem a maga, a község érdekében.

Újabb lendületet vesz: 1978 - ben magyar szakos tanári oklevelet szerez. Jó szóval, szeretettel, okos szigorral oktatja a felsősöket írók, költők alkotásain és személyes példamutatásán keresztül hazaszeretetre, az anyanyelv szeretetére, az örök emberi értékek megbecsülésére.

Az igényes munka iránti elkötelezettségét 1975 ben Minisztériumi dicsérettel, 1982 ben Kiváló munkáért kitüntetéssel ismerik el.

A közélethez már ekkor is több szállal kötődik. 1985-től Községi PB tag, Pedagógus Alapszervezeti párttitkár 1979 től 1985 ig. Vállalja, mert ezáltal is reméli iskolája gyarapodását, felemelkedését. Az iskola irodalmi szakkör vezetőjeként a községi és iskolai műsorok felelőse. Ezt a munkáját is az igényesség jellemzi.

Munkatársaival jó baráti viszonyt alakított ki: mindenkit meghallgat és jó tanácsot ad igazi vezető alkat.

Észrevették ezt mások is, így 1984 ben a nyugdíjba vonuló Munkácsi Mihály igazgató úr után őt kérték fel az iskola igazgatására. Ezt a posztot 1997  ig, nyugdíjazásáig töltötte be, elvégezve közben egy egyéves intenzív vezetőképzőt is.

Igazgatóként a hozzáértés, a humánum, a derű jellemezte. Kollégáival szemben emberséges, megértő. Egy összekovácsolódott, összetartó nevelőközösséget alakított ki, ahol jó volt dolgozni. Igazgatása alatt élte az iskola a virágkorát abban az értelemben, hogy akkor még sokkal több jó képességű tanulója volt az iskolának. Nehezítette a dolgát, hogy a paszabi tagiskola, majd az óvoda ügyeit is intéznie kellett. Sokszor kellett küzdenie a közönnyel, a szűkös anyagi kerettel, a mindennapok apró, fárasztó gondjaival, de optimizmusa, kitartása mindig átsegítette a nehézségeken.

Következett 1997., egy nagy álom megvalósulása: hogy az iskola felvehesse a község nagy szülöttje, Bessenyei György nevét. Még részt vett a négy tanteremmel kibővített iskola névadó ünnepségének előkészületi munkáiban, s ezután befejezte az aktív munkát, de nem az aktív életet.

Nyugdíjba vonulása után 1997. decemberében a képviselőtestület címzetes igazgatói címet adományozott részére. Közéleti munkássága sokrétű. Képviselőtestületi tag már a kezdetektől. 1998 tól alpolgármester. A Bessenyei Társaság aktív tagjaként 1997-ben Bessenyei Emlékéremmel jutalmazták tevékenysége elismeréseként. A Tiszabercelért Egyesület tagjaként szervezi minden év februárjában a Bessenyei emlékműsort.

A község érdekében végzett sokoldalú munkájáért a Barátok Tiszabercelért Egyesület által adományozott Az Év Embere kitüntetést vehette át 2000  ben, 2001 ben pedig a Képviselőtestület által odaítélt A Köz Szolgálatáért érdemérmet kapott.

Az 1997 ben megalakult Nyugdíjas Egyesület vezetését, s ezzel annak minden gondját magára vállalta. Azóta vidámabb, tartalmasabb annak a mintegy 70 nyugdíjas emberek az élete, akik tagjai az egyesületnek. Nélküle talán sosem jutottak volna el színházba, kirándulni, együtt ünnepelni Karácsonyt, névnapot. Az általa vezetett egyesület új értelmet adott a munkában megfáradt idős, de még élni szerető embereknek. Kell-e ezután mondani, hogy tavaly óta a Megyei Nyugdíjas Szövetségnek titkára tagja.

A mai napon egy nagyon gazdag életút újabb elismeréséhez érkeztünk: megköszönni azt a négy évtizeden át tartó közéleti tevékenységet, melynek méltó megkoronázása ez a mai nap. A kitüntetés elismerése annak a munkának, melyet egész életében a falu érdekében tett. Elismerése fáradhatatlan tenni akarásának, önzetlenségének.

A mai nap nem lezárása, csak egy állomása tevékeny életének. Tapasztalataira, tanácsaira, emberségére, kedves szavaira még nagyon sokáig szükségünk lesz.

Kívánjuk, hogy unokái, családja körében egészségben éljen, s még akkor is ő legyen a Nyugdíjas Egyesület vezetője, amikor mi nyugdíjba megyünk.