1927 augusztus 4-én születtem Tiszabercelen, Szabolcs-Szatmár Bereg vármegyében. Szüleim, Bistey Béla hivatásos katonatiszt és Böhm Márta htb. voltak, mindketten római katolikusok. Az első elemit Budapesten végeztem 1932-1933-ban, amikor édesapámat áthelyezték a törzstiszti tanfolyam elvégzésére. A következő évben Miskolcra kerültünk, ahol az elemi iskolás évek után a miskolci Katolikus Fráter György Gimnázium diákja voltam. A hatodik osztály után Sátoraljaújhelyen a Piarista Gimnáziumban fejeztem be tanulmányaimat. 14 éves koromtól minden nyáron vakáció alatt egy hónapot dolgoztam az egri anyai nagyapám birtokán, és apai nagyapám téglagyárában Tiszabercelen. 1944 őszén apám tanácsára Vágselyén önként jelentkeztem az akkor ott tartózkodó miskolci tüzér hadosztályba.
Egy véletlen folytán Pali bátyám és Béla bátyám aki féltestvérem, és honvéd százados volt szintén Vágselyén voltak ekkor átutazóban. Ez volt az utolsó családi találkozásunk. Az ütegünket először a dán határnál, majd néhány hét után egy Hamburg melletti repülőtéren vetették tüzelőállásba. 1945 május 10-én kerültünk angol fogságba, ahol rajtunk kívül több tízezer német hadifogoly is volt. Én október elején megszöktem és mivel vágselyei találkozásunk óta semmit sem tudtam családomról és hazámról, haza akartam menni. Eljutottam Passau-ig és ott véletlenül megtudtam, hogy édesanyám egy kis bajor faluból a Vöröskereszt segítségével keresteti férjét és három fiát. Apám egy hónappal később, csontig soványodva került elő a Riedenburg-i kastély pincebörtönéből.
Mivel apám nem akart Magyarországra visszatérni amíg az oroszok ott voltak, én Landshut-ban telepedtem le, ahol kitanultam a cipészmesteri szakmát. 1950-ben áttelepültünk Amerikába, december 13-án érkeztünk New-Yorkba, 14-én Cleveland-Ohióba, és 15-én apám és én munkába álltunk. Első munkahelyem egy kisebb nikkelező cég volt, ahol csak egy hónapig dolgoztam, mert egy jobb fizető állást találtam, mint rakodó a New-York Centrál vasúti társaságnál.
1951 szeptemberében besoroztak az U.S. Marina Corps-ba. A kiképzés után a divíziót Koreába vitték, kivéve néhányunkat, akik még nem voltak amerikai állampolgárok. Leszerelésemig, 1953 szeptember 8-ig, mint szakács és cukrász dolgoztam és kiváló minősítéssel, mint szakaszvezető kerültek tartalékos állományba. Visszatérve Clevelend-be a National Acme gépgyárban kaptam munkát, először mint raktáros, majd gépkezelőként dolgoztam. Beiratkoztam egy kétéves esti tanfolyamra, amelyet mint műszaki szerszám és dombornyomó tervező sikeresen elvégeztem és ekkor mint műszaki tervező a gyár mérnöki osztályára kerültem. Mivel mint veterán tandíjmentesen tanulhattam tovább, 1956.nyarán felvettek a John Carroli jezsuita egyetem esti tagozatára, amit mérnök szakos hallgatóként kezdtem, de az első szemeszter után áttértem a pszichológiára. Az első két évfolyamot négy év alatt végeztem el és akkor engedélyt kértem, hogy úgy nappali, mint az esti szakon is tanulhassak. Mikor az engedélyt megkaptam, a munkahelyemet felmondtam és a második két évet egy év alatt Cum Laude elvégeztem. A pszichológai Mester fokozatot a Kent State University-n szereztem meg, ahol klinikai pszichológiára szakosodtam. A doktorátusi tanulmányaimat a Pittsburgh University-n kezdtem 1964-ében és a Kansas City University-n fejeztem be, mint a Philosophia Doctora 1968-ban. A klinikai cselédkönyves évemet a Pittsburgh-i Veterán Kórház zár elmeosztályán végeztem el.
1968-ben a Harmarvill-i Rehabilitációs Központban a Pszichológiai szakosztály igazgatója lettem, egyetlen Mester fokozatú asszisztenssel, 1975-ben egy szuper modern, 200 ágyas kórházba költöztünk, 1988-ban 16 doktorátussal és 7 mester fokozattal rendelkező pszichológust irányítottam, amikor is a kórházat eladták és én elfogadtam egy korai nyugdíjba vonulás lehetőségét.
1968-tól 1981-ig tanársegéd a Pennsylvaniai állami egyetem esti tagozatán, majd 1988-ig a kórház oktatási szakosztályán pszichológiát tanítottam. Privát praxisom 1968-tól hazatelepülésemig 1991-ig tartott.
Az első boldogtalan és gyermektelen házasságom 1952-től 1977-ig tartott amikor is elváltunk. A második házasságomban feleségem három gyermeket szült, de az első fiúnkat egyhetes korában elveszítettük. Mihály fiúnk 1983-ban, Márta leányunk pedig 1985-ben született.
Az 1991-es hazatelepülésünk sok kellemetlen bosszúsággal járt, mert a hnatósági ügyintézések során sok olyan emberrel volt dolgom, akik tudatlanságukat rosszindulattal párosították. Például 41 éves, három kontinensen szerzett autóvezetési gyakorlat után csak úgy tudtam egy magyar jogosítványt szerezni, hogy 16-18 éves kollégákkal végig kellett ülnöm egy tanfolyamot. Ezért diplomám honosítását meg sem próbáltam, félvén attól, hogy esetleg újra kell kezdenem az egészet talán az elemitől. Ezért az elmúlt öt és fél évben hivatalosan nem praktizálok csak segítséget nyújtok mindenféle ellenszolgáltatás nélkül azoknak akik felkeresnek.