Az új iskolaszárny avatóünnepségén megjelent többek között a Megyei Pedagógiai Intézet immáron nyugalmazott igazgatója, a berceli születésű Dr.Kuknyó János is. Ezen apropó kapcsán beszélgettem vele.
- Milyen emlékei fűződnek Tiszabercelhez?
- A Holt-Tisza partján egy nagyon szegény sorban élő népességgel nőttem fel. Elvileg azt kellene mondani, hogy szörnyű volt, ám összességében gyönyörű volt. Mert nem úgy életük meg, mint egy tragédiát, hanem úgy mint egy gyerek, aki kint élt a természetben, együtt élt a szomszédokkal, barátokkal. Élmény köt össze azzal a közeggel. Utólag visszagondolva nem egy túlmotivált környezet volt, kevés felhajtóerővel rendelkezett, hiszen ott mindeniki arra készült, hogy azt fogja folytatni, amit az apjuk, nagyapjuk csinált. Aztán államosították az iskolákat és felvetődött, hogy nyolcadik után tovább lehet, tovább kell tanulni. Kezdtünk azzal a gondolattal barátkozni, hogy mi nem is azt fogjuk csinálni, mint apánk. Meg kel őszintén mondani, hogy ehhez nagyon gyenge alapokkal indultunk Tiszabercelről, gyakorlatilag csak ketten érettségiztünk le Zsíros Antallal. A középiskolában meg kellett tanulni a helyes beszédet, hogy lehet eredményesen tanulni. Szinte mindent szóról szóra tanultam meg, mert nem volt szókincsem, stílusom. Ezután már nem volt gondom a tanulással, sőt kialakult egy önművelési igényem is.
- Az iskolaévek befejezésével hogyan alakult a későbbi élete?
- Az iskolaévek után az ember sodródott, mint mindenki. Én egyre inkább a felsőoktatás iránt orientálódtam. Mindenáron be akartam kerülni Nyíregyházán az akkor szerveződő tanárképzőbe. Tudniillik amikor végeztem Egerben a tanítóképzőben, engem benn akartak tartani tanársegédnek, de hazahúzott a szívem. Ide, Újfehértóra kerültem. Ezután még 4 évig a szegedi egyetemre jártam. Ekkor már a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnál dolgoztam, és ahogy megalakult a Tanárképző Főiskola azonnal földrajz tanszéken kezdtem dolgozni, főállású tanárként, majd adjunktusként tanítani. 75-ben eljöttem Művelődési Osztályvezetőnek. Életem során volt egy nagyon erős kötődésem a geográfia és a főiskolai felsőoktatás iránt. Ez volt a cél, hogy odakerüljek. Mikor odakerültem, pár éven belül szűknek bizonyult ahhoz, hogy generálisabban lássam a világot. Mikor megnyílt az a lehetőség, hogy az egész megye oktatását kell majd gondoznom, kevés habozás után elvállaltam. Igaz azzal a feltétellel, hogy félállásban a főiskolán maradok.
- Életpályája során volt-e valamilyen ars poeticája, olyan cél, amit mindig szem előtt tartott?
- Nézze nekem mindig az volt a felfogásom, hogy amit az emberre rábíznak, azon próbáljon jobbítani. Az lehet mondani, hogy egy kicsit mindig a népoktatást szerettem volna javítani. Véleményem szerint a társadalomnak jobban utána kellene járni, hogy a születési helyzetek ne determinálják azt, hogy kiből mi lesz, hol tanulhat tovább. Versenyképesebb iskolákat létrehozni, amiben nem a szülőknek kell plusz órákat vásárolni, hanem az iskola adja oda a gyereknek, annak aki értelmes, akiben van ambíció.
- Mi a véleménye a kötelező tandíj bevezetéséről?
- Ez már hozzátartozik az oktatás piacosodásához. Nem lenne tragédia ha bevezetnék azt, hogy ha jó tanuló a gyerek akkor kevesebbet, vagy egyáltalán ne fizessen. Tehát nem az a lényeg, hogy van-e tandíj, hanem az hogy tudunk-e emelkedni ebben a rendszerben, milyen ambícióink vannak, ill. annyi műveltséget tudjunk megszerezni, ami polgári jólétre tudok később változtatni.
- Volt-e élete során olyan helyzet, probléma, amelynek megoldásában a tiszaberceli emlékek, az itthon tanultak voltak segítségére?
- Azt hiszem egy plusz volt, hogy az embernek egy jó állóképessége lett. Keményen dolgoztunk, 14-16 évesen már arattunk.Ez nagyon nagy állóképességet, kitartást alakított ki az én korosztályomban. Egy alkalommal apám elé álltam és bejelentettem, hogy abbahagyom az iskolát és beállok ipari tanulónak. Apám azt tanácsolta, hogy álljak be dolgozni, aztán meglátjuk mi lesz. Így kerültem a téglagyárba dolgozni. Reggel 4-5 órára mentem és délután 2-ig dolgoztunk. De akkor már ott várt apám és mentünk a mezőre gyűjteni, forgatni. Akkor elhatároztam, hogy nincs az az Isten, amelyik eltántoríthat a tanulástól. A másik amit megtanultam az az emberek tisztelete. Az öregeknek előre kellett köszönni, becsülni őket.
- Légvégül lenne e valami üzenete, tanácsa a mai fiatalok számára?
- Legfontosabb egy fiatal számára, hogy nyitott legyen a világ felé. Minden érdekelje őket, így messzire eljutnak. Legyenek céljaik, dolgozzanak, tanuljanak érte. A tudás sokmindenre felhasználható, annak hiányában teljesen reménytelen a helyzet.
- Ez a végszó azt hiszem egy igazi pedagógushoz méltó üzenet volt. Nagyon köszönöm a beszélgetést. A munkával teli nyugdíjas évekhez pedig jó egészséget kívánok!