Esőfelhők borították Nyíregyháza egét azon az estén, amikor találkoztunk. Mindig elrontja a kedvem a borús égbolt és úgy általában minden ember arca szomorúbbá válik. A környezet elveszti színes mivoltát és minden szürkévé és egyhangúvá változik.
A tanár úr arca is erről a lelkiállapotról tanúskodott, ennek ellenére nagyon nagy szeretettel és példamutató vendéglátó módjára fogadott. Mindig öröm számomra ha olyan emberekkel találkozhatok, akik ennyire urai az érzéseiknek és környezetükre pozitív kisugárzással tudnak hatni. Azt hiszem a tanár úr élettörténetét megismerve nagyon sokat tanulhatunk arról, hogy miképp viseljük az élet országútján található sokszor elviselhetetlennek tűnő - buktatókat.
Tímári földműves szülők második gyermekeként látta meg a napvilágot. A szülők néhány hektáron gazdálkodtak, s bár nem dúskáltak a földi javakban, nélkülözni sem kellett. A polgári iskolát a néhány kilométerre lévő tokaji iskolában végezte, ami nap mint nap egy kiadós gyaloglással járt. Az iskola után egy paraszti sorból kitörni szándékozó fiatal számára elméletileg két út létezett. Vagy pap lesz, vagy tanító. Mivel idősebb testvére már hallgatója volt a nyíregyházi tanítóképzőnek, ez a pálya választása tűnt a legegyszerűbben kivitelezhetőnek. A szülők azonban a második gyermek kollégiumi költségeit már nem tudták kifizetni, így a naponkénti utazgatás lett az egyetlen megoldás. Rakamazig vonattal, onnan pedig egy használtan vásárolt kerékpárral. Télen-nyáron, esőben, sárban, gyakran éjszakába nyúlóan. Ennek ellenére a gyermekek taníttatása elvitte a szülők minden vagyonát és a pár hektáros földterületet szép lassan eladogatták. Mire a két fiú végzett a család föld nélkül maradt.
A magyar határ lényegesen távolabb helyezkedett el akkoriban mai helyzetétől. Az ország vezetése mindenképp magyar hivatalnokokkal, tanítókkal szerette volna feltölteni az itteni intézményeket, ám nagyon kevés volt a megfelelő ember. Tanár úr kinevezése is egy Kárpátaljai iskolába, Técsőre szólt. A II. világháború viszont közbeszólt és katonának szólítottak minden egészséges férfit. Tanító emberként először karpaszományosként Kassán, majd Pesten járt tiszti iskolába, ezt követően 1944-ben került ki a frontvonalra. Úgy gondolom messze elmarad a tehetségem attól, hogy írott szó formájában érzékeltetni tudjam a háború azon szörnyűségeit, amelyet akkoriban a fronton harcolónak el kellet viselni.
A magyar csapatok Mosonmagyaróvárig történő előrenyomulása után már érezhető volt a katonáknál az elégedetlenség. Több éve tartott már az embertelen küzdelem, mindenki vágyott vissza a családjához. A legcélravezetőbb az volt, ha megadják magukat az orosz csapatoknak. Huszonnyolc hónap hadifogság következett Harkov és Kijev között egy táborban, ahol egy építkezésen próbálták hasznosítani a hadifoglyok testi erejét. Vészesen legyengülve tértek haza (ha egyáltalán hazatértek!) az emberek a fogságból.
A hazatérés után szülői közben járásra Tímáron kapott tanítói állást. Közben Debrecenben és Egerben levelezőn elvégezte a tanárképző főiskolát magyar és történelem szakon. Akkoriban a hat elemi volt még csak kötelező, rengeteg analfabéta ember volt, ezért szervezték a hetedik, nyolcadik osztályt, valamint a dolgozók esti iskoláját.
Eközben Tiszabercelen nagyon rossz légkörben folyt a tantestület munkája. Az iskolák államosítása után a különböző egyházi felekezetekhez tartózó tanárok között mindennapos volt a vita. Emiatt következett be, hogy az itteni tantestület egy részét különböző környékbeli iskolákba szórták szét és egy új gárdát próbáltak összekovácsolni. Ennek a megszervezésére és igazgatására kérték fel Munkácsi Mihályt, melyet 1950. december elsejével el is vállalt. Nagyon nehéz feladat előtt álltak, hiszen mind a tanerőhiány, mind az oktatás alacsony színvonala, mind pedig a helyhiány problémájának megoldása nehezedett rájuk.
Az akkori községi tanács, valamint a rendkívül nehézkes bürokrácia akadályai közötti ügyes szlalomozás meghozta a gyümölcsét. Sikerült először egy új óvodát kialakítani, szép lassan a tantermek fejlesztése is beindult, s a tantestületet is többnyire helybéli fiatalokból kinevelt, életerővel jócskán rendelkező tanárokkal bővítették. A legnagyobb eredményként mégis egy új iskola építése könyvelhető el, hiszen ehhez valóban az egész község összefogása kellett. Ezután beindulhatott a napközi létrehozása, majd kisegítő osztályok beindítása. Lehetőség nyílott továbbá egy községi könyvtár kialakítására is, melyet a napközivel egyetemben az igazgató úr felesége irányított.
Harminchárom év megfeszített igazgatói munka után 1982-ben vonult tanár úr nyugdíjba. Harminchárom év, mely tele volt nehezebbnél nehezebb megoldásra váró problémával, s tele volt szebbnél szebb emlékkel. Az pedig önmagáért beszél, hogy bár igazgató úr több mint tíz éve a megyeszékhelyen lakik, még mindig több óráig tart végigsétálni Tiszabercel főutcáján. Szinte minden lépésnél kedves és megbecsülést sugalló szavak érik, lépten-nyomon baráti, de ugyanakkor tiszteletet sugárzó beszélgetések követik egymást. A vendégségbe történő meghívásokat pedig mindig örömmel fogadja, hiszen Tiszabercel az otthon, Nyíregyháza pedig csak egy lakhely.
Mindezek ellenére tanár úr, ha lehetőség nyílna rá, nem élné újra életét. Arcizmai megfeszülnek, tekintete homályossá válik mikor a háború borzalmas éveit, s felesége elvesztését idézi fel. És ez a szomorúság sokkal fájdalmasabb tekintetében, mint amit bármely borús égbolt előidézhet.