A Berceli Naplónál töltött éveim eddigi legnehezebben megszülető cikke a mostani. Soha ennyit még nem izzadtam meg a kezdéssel, vagy akár magával a mondanivalóval. Gondolom, aki ismeri Varga Antalt, annak érthető mi is a problémám. Rendkívül magával ragadó az előadásmódja, sokszínű és roppant tanulságos az életútja. Mintegy kétórai beszélgetés után is úgy éreztem, hogy amit eddig hallottam az még mindig kevés, kevés Aztán meg nem tudtam honnan is kezdjem az egészet leírni. Akárhogy is néztem nem volt soha kerek az egész. Ehhez valószínűleg még jó néhány kétórás beszélgetés szükségeltetne. Na, de kezdjük az elejéről.
Fiatalemberként élte a falusi fiatalok megszokott életét. Hétközben, sokszor hétvégén is rengeteg mezőgazdasági munka várt rá, azonban mindig akadt idő egy kis szórakozásra. Nagyon mulatozós ember hírében állt, s nem is alaptalanul. Nem telt el úgy lakodalom, szüreti bál, vagy egyszerűen csak baráti összejövetel, hogy Varga Antal ne nótázott volna egyet Persze akkoriban más volt a szórakozási szokás. A lányok például csak anyai kísérettel járhattak bálba, és engedélyt kellett még egy tánchoz is kérni.
Vasárnaponként délelőtt viszont minden fiatal a templomba igyekezett. Ezt mindenki nagyon komolyan vette, de szükség is volt rá. A mai fiatalok többsége már nem érzi szükségét annak, hogy higgyen valamiben, vagy valakiben.
A II. világháború kirobbanásakor Anti bácsinak is be kellett vonulni. Itt aztán tényleg szükség volt a hitre. Embertelen körülmények között, távol a családtól, hóban, sárban csúszva-mászva sokszor csak ez tartotta életben az embert. Arról pedig nem is beszélve, hogy amikor egy repesz megsebesítette a lábát teljesen magára maradva várta az elkerülhetetlent. Ha akkor nem segít egy német katona, valószínűleg most nem tudtam volna kivel beszélgetni.
Leszerelés után hazakerült, de a megpróbáltatásoknak még korántsem lett vége. Az 56-os forradalom idején beválasztották a forradalmi tanácsba. Nem véletlenül esett rá a választás, hiszen egyenes ember hírében állt, s dacolva a következményekkel mindig megmondta a véleményét. Ennek persze sorozatos verés volt a vége, olyannyira hogy a megyeházára, Nyíregyházára is behívatták egy alapos fejmosásra. Létezett akkoriban egy nagy könyv, amelyben nevek szerepeltek, s e nevek viselői számíthattak jobb esetben börtönre, vagy akár büntetőtáborra is. Az akkori vezetés ellenségeiként számon tartott embereket vezették fel erre a listára. Mondanom sem kell, hogy Varga Antal is közöttük volt. Nem kevés fáradozás, ismeretség és persze pénz kellett ahhoz, hogy az a név kihúzásra kerüljön.
Ám ezzel még nem simultak el az ellentétek. Megindult a 60-as évek elején a termelőszövetkezet kialakítása, de Anti bácsi szembeszállt az akkori hatalommal és megtagadta a vagyontárgyai szövetkezetbe történő bevitelét. Bármilyen megalázó is, de a szép szó után a verés következett! Sőt nemcsak őt, de még az apját is megverték, miután megtagadta a fia kiadását. Nagyon sokáig a Tisza menti nádasban élte életét, mert a faluban renitens személyként kezelte a helyi vezetőség. Miután némi kenőpénzt juttattak a helyi csendőrségnek, visszatérhetett a faluba, azzal a feltétellel, hogy elég egy hangos mondat és rögtön lecsukják.
Az erőszak ennek ellenére nem múlt el nyomtalanul. Bár a nyugdíjas évek nyugodtnak mondhatóan telnek, a kezének reszketése árulkodik a múltbéli megpróbáltatásokról.
Visszatérve már a jelenbe nagy örömmel beszél arról, hogy rengeteget fejlődött az utóbbi időben a község, sokkal könnyebb lett az élet, mint az ő fiatalságában.
Ez persze nem azt jelenti, hogy már nagyon idősnek érzi magát, hiszen búcsúzáskor még csillogó szemmel meséli, hogy az egyik kereskedelmi televízió műsorvezető nőjét azért még szívesen megölelgetné!