A tiszaberceli hagyományok megörökítésének keretében hagyományos disznótorosra került sor 2006. január 27-én a Tiszagyöngye étterem udvarán.
Ez se úgy kezdődött, ahogy valaki ma elképzeli: fogtuk magunkat, felkeltünk egy hideg téli reggelen, és levágtuk a disznót. Mennyi minden előzte azt meg!', 'Maga a tor, mint mulatság régi keletű. A disznó elmúlását is meg kellett ünnepelni, akár hajdan a medvéét. A medve elmúlását siratóénekekkel kellett ünnepelni, a disznó elmúlását csak nagy evésekkel, poharazgatásokkal. De míg a medvét csak le kellett nyilazni, csapdába ejteni, addig a disznót tartani kellett és hizlalni is. Nem történt ez másképp Bercelen sem, így már nyár elején hízóba állították a disznót.
A tort megelőző napokban is rengeteg volt a munka. Rendbe kellett szedni a zsírosbödönöket, tálakat, teknőket, késeket, húsdarálót és a hurkatöltőt. Meg kellett tisztítani egy nagy tál foghagymát, és sor került a rizs fonnyasztására is.
27-én eljött az idő… Már korán reggel egymásra találtak a szervezők, miközben az első kupica pálinkával koccintottak a malac halála előtt. Hamarosan megérkezett a böllér, a disznóölő is, mert azt tartja a mondás: „saját disznaját senki sem vágja le szívesen.” A fogás, a szúrás után, nagy lihegések közepette következett a perzselés. A disznót a böllér a hasára fektette, lábait begyűrte, és behintette szalmával. Legalább arasznyi vastagon. Az első tűz leégése után már vékonyabb réteg került a szalmából, aztán fordítottak a disznó testén. Amikor a sertés minden részét leperzselték, akkor egy kaszadarabbal letakarították a disznó bőréről a leégett szőrt. A perzselés után megkezdődött a mosás. Mosás után a disznót egy deszkalapra fektették, s ilyenkor már mindenki kóstolgathatta a disznót, ki a füléből, ki a farkából ehetett egy-egy kis darabkát. Ezután került sor a hasításra, ahol már az egész stáb, a vendégsereg nézte, leste, hogy milyen vastag a szalonna.
Mi a lényeg egy disznóvágáson manapság? Egyrészt az állat mérete. Régen annál jobb volt a tor, minél nagyobb méretű volt az állat, hiszen akkor kitartott a zsír, a szalonna, a kolbász a következő ölésig. Manapság a százhúsz kiló körüli „karcsú” állatokat szeretik a legjobban, mert azoknak még nem zsíros a húsuk.
Míg a böllér elkezdte a disznót bontani tarjára és orjára – amit meg kell jegyezni, hogy keskenyre fent, csillogó késeivel, megfontolt, de villámgyors mozdulatokkal pillanatok alatt gőzölgő hússá szeldeste a sertést - addig a vendégek és a szervezők, az ilyenkor szokásos hagymás pirított vért és sült szalonnát reggeliztek. Melyet finom forralt borral és teával öblítettek le.
A böllér szépen megszedte a sonkát, de közben a kondérban már forrott a víz. Ebben a belsőségeket abárolták, hogy könnyebben fel lehessen aprítani, darálni a hurkába. A két jókora hátsó sonkát szépen kifaragva félretették, hogy páclében érlelődve várják a füstölést és a húsvéti ünnepeket ... Már ha marad addigra belőle ... A sonkák után a szalonnadarabok elkészítése következett. Mindenféle szalonna formálására sort került, majd a levagdalt részeket felaprították ujjnyi kockákra, s ezekből olvasztották a zsírt. A szalonna után jöttek a húsok. A füstölni való oldalas, a füstölnivaló tarja, majd a karaj került kivágásra. Továbbá húsokat tett félre a gömböcbe, a kocsonyába, az orjalevesbe és a toroskáposztába. Egyedül csak a bél maradt ki egy nagy fazékba. Azt kimosták, kifordították, majd vizet öntöttek hozzá. Ez volt a leggusztustalanabb munka egész nap. A bél tisztítását asszonyok végezték. Külön vették a vékony – a kolbásznak való – és külön a vastag – a hurka töltésére alkalmas beleket. A kolbászbélt húrolni kellett. A deszkán a kés fokával kikaparni, lekaparni az erős külső hártyarétegről mindent. A kapargatást addig kellett végezni, míg a bélbe levegőt fújva átlátszó nem lett. A vastagbél megtisztítása nehezebben ment, mivel azt elég sokáig darált kukoricakásával kellett dörzsölni. A sertés gyomrának a megtisztítása egyszerűbb műveletnek bizonyult, csak kifordították, és a belső réteget sóval fejtették le. Ebbe aztán feldarabolt szalonnával, húsokkal kevert rizst töltöttek. Ez az úgynevezett gömböc… Igen, az a mesebeli, amelyik le-felgurult a padlásra, bekapott, akit akart.
Túlnyomórészt húsdarálóban kötött ki a néhai malac, hogy némi zsiradék, paprika, bors, só és egyéb titokzatos fűszerek hozzáadásával kolbásszá alakuljon. Amire elkészült a májas és véres hurka, már ott gőzölgött az asztalon az orjaleves és a toroskáposzta is.
A nap végére mind a szervezők, mind a vendégek kellemesen emlékeztek vissza gyermekkoruk rendhagyó „ünnepére”. Emlékeikben felelevenedtek a régi kor emlékei, amikor összegyűlt a család apraja-nagyja. Emlékeztek a hideg hajnalokra, a szalmával pörzsölt malacbőr illatára, a kunkori disznófarkra, a forró malackörmökre, melyeket az ujjaikra húzhattak.